Megkedveltem ezt a sportot. Már kezdem érteni, miről szól. Megmondom őszintén, korábban nem voltam különösebben oda a vitorlázásért, kívülről lassúnak, unalmasnak tűnt. Persze jó dolog elvitorlázgatni a vízen, üldögélni a hajón és nézni a tájat, de azért egy idő után sok a nyugalomból. Igen ám, csakhogy a sportvitorlázás teljesen más! A lazítás és az izgalmak érdekes keveréke, mindemellett hatalmas taktikai csata. Valóban chill-out van, amikor csak haladunk egy irányba, és kiülünk a hajó oldalára, de még az üldögélés is csak látszólag semmittevés: nem véletlenül kell a szél felőli oldalra ülni, ellensúlyoz a legénység, hogy minél kevésbé dőljön be a hajó. Amikor halzolunk (fordulunk), akkor mindent nagyon gyorsan kell csinálni (és semmit el nem rontani), hogy a szél mielőbb jól belekapjon a vitorlába, és már húzzon is a másik irányba: szóval például halzoláskor a mannschaft (legénység) két tagja eszeveszett tempóban előbb kiengedi az egyik kötelet az egyik csörlőn, aztán átszalad a másikhoz, azt húzza, ahogy csak tudja, majd ha már puszta kézzel nem megy, akkor a csörlőkarral tekeri, amilyen gyorsan csak lehet. Közben a kapitány kiabál: "Húzd, húzd, húzd, tekerd, tekerd, tekerd, jó, elég!" Mindez a sok hűhó azért, hogy ezzel áthúzzuk az orrvitorlát a másik oldalra. A maradék legénység sem tétlenkedik, fordulás előtt bekészül, hogy amint fordulunk, az átvágódó bumm (ez a hosszú vitorlarúd a fővitorla alsó éle) alatt gyorsan átmásszon (fejre nagyon vigyázni!) és kiülje a túloldalt. Az utolsó ember pedig a hajóorrban hasal, hogy (bizony kell ott kapaszkodni rendesen, ahogy dől a hajó) a fokkot (az orrvitorlát) betegye a helyére, ha rá kell segíteni. Ha jól csináljuk, akkor csak egy pillanat, amíg a vitorla forduláskor laffog egyet, aztán már át is csapódik és feszül. Ezek azok a pillanatok, amikor nagyon ott kell lenni. Akár percekig semmi tennivaló a legénység számára, de aztán abba a húsz másodpercbe mindent bele kell adni. És ez még csak egy sima halzolás volt, a spinakkerrel (a színes hátszélvitorla, ami gyönyörűen dagad) sokkal jobban kell vigyázni, mert könnyen összecsavarodhat, és akkor amíg próbáljuk kibogozni, a többiek szépen mennek el mellettünk...

De nemcsak ez a szépsége, hanem a taktikai csata is! Mert nem egyenes vonalon haladunk ám, hanem a szélnek megfelelően, és példának okáért lehet választani a rövid lassú és a hosszú gyors útvonal között. Vicces, hogy amikor egy másik hajót nézel, sokszor nem is lehet megállapítani, hogy ki van elöl, ő vagy te, csak a végén látszik, amikor már közeleg a célvonal! A befutókon kívül nagyon hangulatos a rajt is, roppant látványos, ahogy a sok hajó fordulgat, kerülgeti egymást a célvonal mögött, vagy inkább hátrébb megy, hogy épp időben, de már lendületből érkezzen. Aztán egyszer csak megszólal a duda, üvöltenek a kapitányok, feszülnek a vitorlák, és haladunk, mindenki egy irányba, ki gyorsabban, ki kevésbé. De jókora tumultusok tudnak kialakulni a bóják körül is (ezek jelölik a pályát, az adott irányból meg kell kerülni) és persze megvannak a szabályok, hogy ha közel kerülünk egymáshoz, ki milyen manővert tehet. Hihetetlen izgalmas futamaink is voltak, az egyik esetben öt másodpercen belül ért be három hajó (duda jelzi a zsűrihajóról, amikor valaki áthalad a célvonalon), pedig a verseny közben szét volt ám szóródva a mezőny. Az utolsó nap meg még valahol a negyedik-ötödik helyről kimentünk a hosszabb útra, deaztán jó széllel, nagy lendülettel érkeztünk, és sikerült is beérkeznünk a második helyre!

Ha elkap a versenyláz, akkor ez állandó harc önmagaddal, hogy minél jobban csináljuk. Mi természetesen kezdő mannschaftként is mindent megtettünk, amit csak tudtunk. Ez végül összetettben a második helyet érte!