Azt hiszem épp itt az ideje, hogy lejegyeztessék első távrepülésem története is. Mondjuk ez volt már több mint egy hete, de jobb későn, mint soha, nemdebár?
Eredetileg úgy volt, hogy Torockó lesz a siklóernyős csapat úticélja a pünkösdi hétvégén, amit már vártam is nagyon: visszavágyom Erdélybe, ahova szinte hazajártam pár évig, aztán amióta repülök, még nem volt szerencsém újra odalátogatni. De az időjárás hozta az idei évben a külföldi útitervek idejére már megszokott formáját, és keresztülhúzta számításainkat, viszont vészmegoldásként Szlovéniát, azon belül Lijakot választották a hozzáértők. Kis mellékszál, ezúttal húgomat is meghívtam, ha már neki is kútba esett ugyanerre a hétvégére a Giro d'Italia helyszíni nézése és hegyi bringázgatás - mondjuk ezzel lehet pont jól járt, ahová mentek volna, a Stelvio környékén konkrétan lefújták a versenyt a hó miatt, szóval valószínűleg csak befagyott volna a seggük. Úgyhogy a kocsim ezúttal kiegészült egy bringaszállítóval és tesóm csudajó Colnagójával, amire aztán mindenki csorgatta a nyálát. Engem is beleértve. Aztán amíg mi a termikeket, ő a szerpentineket tekerte meg. Szóval úgy dél körül megérkeztünk, majd miután elfoglaltuk a szállást (értsd: felvertük a sátrat), a kishúg elspurizott a tenger irányába, mi pedig fel a hegytetőre. Odafenn élénk szél fogadott minket, már-már meggondolásra késztető, de a haladóbbaknak azért még ez jó, főleg hogy idővel almult is egy kicsit. Elstartoltam, aztán nem is kellett sokáig várni az első termikre, majd a másodikra sem volt nehéz rátalálni, és így tovább, szóval úgy nézett ki, jó napot fogtunk ki, lehetett tekerészni rendesen. Csak arra kellett vigyázni, hogy a nagy termikelésbe belefeledkezve ne fújjon be a gerinc mögé az erős szél (szóltak is oktatóink sorjában a rádióban, hogy tessék kijjebb menni), egyébként lubickolás volt. Voltunk is jó sokan a levegőben! A kilátásról meg csak annyit, hogy ha elég magasaa sikerült jutni, már elláttunk a messzi tengerig... Egyre jobban belejöttem a termikelésbe, egyre magasabbra és magasabbra kerültem, többször volt, hogy épp én voltam legfelül a bolyból (azért ez mégiscsak jó érzés) és aztán már hűű, addig tekertem, míg el nem értem a felhőalapot! Elsőre ez picit még ijesztő élmény is volt, hiszen nem is látni pontosan, hogy hol kezdődik a felhő, hanem egyszercsak elkezdett köd lenni, és ekkor átfutott az agyamon a gondolat, hogy na milyen lehet az, amikor tovább szív magába. Természetesen nincs is nekünk keresnivalónk a felhőben, nehogy összeütközzünk úgyhogy már nyúltam is fel a két szélső A-zsinórért és fület csuktam. Persze ne a saját fülem befogására tessék ez alatt gondolni - csak a szárny felületét csökkentettem azzal, hogy behúztam a két oldalát, és már süllyedtem is ki a felhőből, miközben vigyorogtam mint a vadalma, és kiáltottam: juhúúú, ez is megvolt! Ekkor nem is sejtettem, hogy ez még csak a kezdet! Nagyjából így telt a következő egy óra is, újra és újra sikerült megérintenem a felhőket. Aztán miután már vagy két órája a levegőben voltam, a fejembe vettem, hogy ideje nemcsak a megszokott területeken csalinkázni, hanem megpróbálok átrepülni a szomszédos hegyre is. Magasságot gyűjtöttem, aztán irány a hegy, ami után a tavaly Tolminnál már megcsodált Soca folyó kanyarog - arrafelé, kicsit feljebb, hihetetlen smaradgzöld színe van (és most jövök rá, hogy olasz nevén pedig nem más, mint az első világháborúból ismert Isonzo), illetve Olaszország. Ez alatt a pár kilométeres kirándulás alatt kevésbé adták a termikek, leginkább csak süllyedtem, úgyhogy amint elértem a kinézett hegyet, már fordultam is vissza. Úgy tűnt, itt lesz vége a napnak, a leszállót vettem célba, de idővel látszott, hogy már azt sem fogom elérni, még megcsodáltam közelről, de fentről a kromberki kastélyt, majd már azt néztem, hova tudok majd leszállni, figyelve a távvezetékekre, amik nem barátai a siklóernyősöknek. Azért még reménykedtem, hogy sikerült termiket fognom (látván egy társamat, hogy azért nem olyan túl messze már teker valamit), de erre már maximum két-három perc lehetőségem volt... aztán egyszercsak, na, valami! Éreztem ahogy megbillegtet a termik, és a varió is vidám csipogással nyugtázta a dolgot. Örömmel beletekertem, és stabilan úgy két métert nyertem is vele másodpercenként, gondoltam ha sikerül 2-300 métert emelkednem vele, még akár fenn is maradhatok. Jóféle termik volt ám, meg úgy tűnik, nekem is sikerült eltalálnom a magját, mert bizony percekig köröztem benne (kissé fáradó karral), és csak emelt és emelt, sőt egyre jobban, és már a hegy szintjéig emelt, aztán egyszercsak már a starthely is bőven alattam volt (jé, egészen idáig sodort szél időközben!), és gyűltek alám a többiek, hogy ők is kapjanak belőle, én meg csak tekertem tovább, egészen a felhőig! Ez is új élmény volt, egyhuzamban 1500 métert nyerni. Na ekkor nagyon megjött a kedvem meg az önbizalmam, hát akkor én márpedig elindulok a másik irányba, végig a gerinc mentén, aztán lesz ami lesz! Először még nem gondoltam, hogy ekkora táv lesz belőle, előbb csak kinéztem a gerincen a következő púpot, aztán a következőt, és végig adták a sziklák, remek termikek voltak! Így mentem vonulatról vonulatra, aztán a páradiknál már éreztem, ez bizony már távrepülés lesz, nem fordulok vissza! Amúgy is az kissé szembeszeles lett volna, mert úgy néz ki, még oldalasabbá vált a szélirány. Egyszercsak már tökegyedül voltam, messze elhagyva a többieket. Igaz a távolban előttem még láttam másokat. Suhant arrafelé egy sárkányrepülő is (nálunk mily ritkaság), majd egy vitorlázórepülőgép suhant velem pont szembe, nem sokkal fölöttem (voltam kb ezerötszázon), vidáman integettem neki, szervusz pajtás! Ő meg nagy örömömre vissza is billegtetett a szárnyával. Ez ám az igazi repülés! Már fáradtam, nem győztem a termikeket tekerni egy irányba, inkább váltogattam, nyolcasoztam. Már több mint három órája odafent voltam... végére értem a hegyvonulatnak, aztán egy völgy után következett az újabb hegylánc. Az idő nem állt le, mehettem volna még tovább és tovább, én viszont tényleg kezdtem elfáradni. Ki tudja, milyen messze vagyok már, már rég nem látom, ahonnan jöttem, arra is gondoltam, csak valahogy vissza is kellene ám majd jutnom. Úgyhogy végül úgy döntöttem, elég volt mára a teljesítménytúrából, inkább megpróbálok visszaindulni. Persze éreztem, hogy abból nem nagyon lesz semmi egyhamar, mert erősen szembeszeles ez az irány. Lemásztam a hegyről, hátra arra kicsit másként fúj, de nem. Hiába nyertem magasságot is, mert miközben tekertem amit lehetett, sodort is visszafelé. Úgyhogy a végén már csak beálltam irányba fáradtan, aztán jutok ameddig jutok. Sokáig nem lehetett, csak a következő városig volt, efölött még átrepültem, aztán leszálltam a túlvégén levő vitorlázórepülőtér mellé. 3 óra 45 percig voltam a levegőben, aztamindenit! Fáradtan összecsomagoltam, stoppal visszajutottam, és már sörrel a kezemben vigyorogva sütkéreztem a csapatból a legnagyobb távot repült pilóta szerepében :)

Epilógus: a következő két nap bezzeg nem kegyeskedett többet az időjárás nekünk, de egy ilyen után panaszom egy szál se lehet, simán megérte így is! Ráadásul lecsúszás így is jutott minden napra. Ami még említésre méltó, hogy a harmadik nap felcsaptam kvázi túravezetőnek, ugyanis próbálván elkerülni a rossz időt, Krvavec lett a beüzemelt B-terv hazafelé. Viszont ezt a helyszínt csak én ismertem igazából, én viszont kvázi most már hazajárok. Így hát én vezettem őket oda, én magyaráztam bennfentesként a többieknek, mi merre hány méter :) Sajna Krvavec is túl necces volt, ezért még egy kicsit odébb, Gozdra irányítottuk át a csaptot, ahol újfent kedvenc kiegészítő sportágunk, a parawaiting ideje jött el... magyarán a hegyen ültünk, elméláztunk a kilátáson és szakértettük az időjárást. Aztán csak szerencsénk lett, és összejött egy lecsúszás a csapatnak a zivatarfelhők közti lyukakban, beleértve kishúgomat is, aki tandemben próbálhatta ki a madárperspektívát.