A múlt héten kéktúráztam - a Kéktúrát remélem nem kell nagyon bemutatni, hogy mást ne mondjak, Másfélmillió lépés Magyarországon...

Szóval a múlt héten kéktúráztam egyet három napon keresztül. Huszonpár kilométer naponta huszonpár kilóval a hátamon, gyalog, a Bakonytól a Balatonfelvidékig, egészen pontosan a Csobáncig. Úgy kezdődött, hogy délelőtt közepén érkeztünk meg egy kollégámmal-barátommal Bakonybélbe. További két útitársunk már várt minket a helyi kocsmában, erőgyűjtésként természetesen egy sör, aztán hátizsák fel, és irány a bakonyi erdő. Az első nap viszonylag laza volt, a terep nem nehéz, a szintkülönbségek nem (túl) nagyok. Azért így is több mint húsz kilométerről volt szó, ráadásul a checkpointnak kinézett Németbányán mint kiderült, nincs kocsma, de még egy árva kisbolt se... majd némi eltévedés után kellően elfáradva érünk be Városlődre, természetesen levezetésképpen némi sörözés az első útba eső kocsmában. Aztán irány a szállás, majd (fürdés után) a következő kocsma :) Vacsorázni már nem is maradt energiám, bevágódok az ágyba és már alszom is, még a hálózsákom se bontom ki...

A következő nap kicsit nehezebbnek ígérkezett, bár Úrkútig még "könnyű" séta (már akinek könnyű ekkora hátizsákkal). Ott rövid sörözés, majd hosszú kaptatás a napon, egészen a Kab-hegyig. Többnyire kevésbé erdei terep, bőven volt idő barnulnom az ujjatlan pólóban... És onnan fentről már látni a Balatont is! Na meg Vázsonyt, de úristen, milyen messze van még, igaz lefelé... El is bóbiskoltunk kicsit a magasles tövében egy félóróra a kellemes árnyékban. Hát jelentem, tényleg messze volt. Vázsonyra totál elcsigázva érkezünk be, ráadásul nekem fájni is kezd a talpam. Gyors tanakodás, az első állomás a szállás vagy a kocsma legyen? Lehet tippelni, mire jutottunk :) Később jó kis vacsora, konzervek és kemping-gázpalack segítségével. Alvásproblémákról szó sincs - mint akit fejbevertek.

Harmadnap. Konstatálom, hogy bizony jókora vízhólyag nőtt a jobb talpamon, némivel kisebb a balon... Bevallom, minden lépés fájt, ez így már nem éppen élvezetes, de nem panaszkodom, megyek, megyek tovább. És ez a leghosszabb nap... Állítólag a harmadik a legnehezebb lélektanilag. Hát ez konkrétan kilométerek szerint is - legalább öt kilométerrel hosszabb az előző napinál, aminek a végén már majdnem csak kúsztunk - nem is beszélve a ránk váró szintkülönbségekről! Sebaj, némi erőt ad, hogy Balatonhenyén már előre eltervezett pihenő (értsd: sörözés) vár minket! Végre Henyére érünk (a lábam már kivan, minden lépés fáj), két óra magasságában, irány a kocsma, de jól is fog esni egy jó kis sör az elcsigázott vándoroknak... Pafff: a kocsma egytől négyig zárva. Letargia! Csak ülünk kábultan, aztán lassan megebédelünk. Aztán hegyre fel, hegyről le, és megint fel... Az Eötvös-kilátón viszont eszméletlenül gyönyörű panoráma vár, itt érzem először, hogy megérte! Viszont elborzadunk: szent ég, az ott a Csobánc, de már fél öt, és még milyen messze van! Miután kigyönyörködtük magunkat, levánszorogtunk Szentbékkállába, ahol mindjárt a falu szélén beestünk az első fogadóba, három kör fröccs. Kellően becsiccsenve továbbállunk, most már jöhet bármi... Ám az a bármi, az a legszebb rész! A Csobánc. A maradék energiákat már ki tudja honnan előkaparva felmászunk rá, és némi áhítatos pihenő után felverjük a sátrakat a lemenő nap fényében. Körülöttünk gyönyörű látvány, a várromoktól bármilyen irányba tekintve: a Balaton felé csonka bazaltkúpok (Badacsony, Szent György-hegy, Gulács, és társai), észak felé Tapolca fényei kezdenek pislákolni a naplementében, és persze arra is vulkanikus hegyek, a Sümeg és társai méltóságosan emelkednek ki a síkságból... a semmi szélén ülve a látvány maga a katarzis, és már tudom, hogy bármennyire is nehéz volt, bármennyire is fáj a talpam, igen, megérte, ezerszer is megérte, mert ez egyszerűen a gyönyörűség!