A mai Critical Mass apropójára jöjjön egy bejegyzés arról, hogyan fertőződik meg az ember fia a biciklizéssel.
Igazából már nagyon korán kezdődött - de azért ennek azért olyan nagy jelentősége nincs a mára nézve, majd később leírom miért. Szóval már kiskoromban amint apám megtanított biciklizni, rengeteget tekertem, tulajdonképpen ahogy emlékszem, leginkább az volt az alapprogram a gyerekkori legjobb barátommal, hogy menjünk bicózni. Tatabányán így mondtuk - érdekes ez a szó most már teljesen kikopott a szótáramból, soha eszembe sem jut így, pedig régen meg ez volt az alapszó, másképp nem is nagyon hívtam. (NB. aztán azon röhögtem már egyetem alatt, hogy másnak a bicepszezés a bicózás, micsoda marhaság!) Feltekertünk a Turulhoz, vagy húsz perc kemény hegymenet, kiültünk egy kiálló sziklára száradni és néztük a várost, aztán lefelé pár perces őrült száguldás. (Volt olyan időszak is aztán, amikor anyámra rájött a féltős korszak, olyankor tilosban jártam, volt hogy csúnyán kikaptam amikor lebuktam.) Középiskolás koromban is sokat tekertünk egy barátommal szabadidőnkben, járkáltuk a várost és a környéket, vagy például képesek voltunk elmenni Dunaalmásra fagyizni. Az olyan 40 km odavissza. Fagyizni, mert ott olasz krémfagyit adtak, amilyen a fagyi volt mindenhol régen picikoromban, viszont addigra már szinte seholsem. De például suliba nem bringával jártam, így utólag nem is teljesen értem miért nem, de nem. Ezen el is mélázhatnék, hogy talán a szülők nem akarták, de valahogy én sem forszíroztam, nem is ment senki sem azzal, nem volt divat, szóval nem is tudom igazából. Egyszer-kétszer mentem így is tavasszal, de valahogy a bringa az akkor szabadidős tevékenység volt nekem és ennyi. Na és természetesen a bicikli ekkor mountain bike, mi más is lett volna.
Aztán egyetemistaként felkerültem Pestre és teljesen el is felejtődött a dolog, eszembe sem jutott ebben a tömegben, a forgalmas városban. Egyszer hoztam fel a bicajt egy bringatúra okán, emlékszem akkor is élveztem a dolgot, hogy milyen jól lehet haladni vele, persze szégyenszemre többnyire a járdán, de bocsáttassék meg ez egy újoncnak. Aztán amikor már dolgoztam, egyszercsak tavasszal jött az ötlet hogy végülis biciklivel is bejárhatnék, felhoztam Pestre és jó párszor azzal mentem melózni. Nagyon élveztem a dolgot és ekkor már rendesen a forgalomban hajtottam. Persze nagy hibát követtem el, akkori szánalmas lakatommal lekötöttem a Műegyetem környékén és otthagytam két napig, aztán mire visszamentem érte, lába kélt... Keserű tapasztalat.
Eltelt pár év, és húgom - aki amúgy korábban annyira nem is volt oda a bringázásért - addigra egészen belemerült az akkorra már rendesen ébredező biciklis szubkultúrába, és mivel neki már több bringája is volt, kölcsönadta az egyiket nekem, hogy járjak azzal. Persze nem "rendes" mountain bike-ot, amihez addig szoktam, hanem országúti kerékpárt, ami elsőre elég fura is volt, szokni kellett. Aztán az volt a vicc, hogy alig pár nap múlva úgy alakult, hogy cseréltünk az egyik barátommal, ő kipróbálta az országútit, én meg mentem az ő "rendes" bringájával. És megdöbbentő élmény volt volt mert kis túlzással úgy éreztem, majd' hátraesek vele, abban a tartásban, amit addig sok éven át természetesnek tartottam... Mindössze ennyi idő alatt így megszerettem az újat! Hát így jött a szerelem az országúti bringával. Persze azóta már sajátra váltottam, bár vicc az, hogy gyakorlatilag ugyanolyan, szintén Moser. (És baszki, itt jutott eszembe, hogy de hiszen nekem a Móziról volt anno egy posztom, előkerestem és újraolvastam, újabb időkapszula nyílt... no persze azóta a kanyarodós dolgot nem is értem, a váltó meg gyerekjáték.)
Baromira élveztem és élvezem máig a bringával járást, sokkal praktikusabb mint bármilyen más közlekedési eszköz, gyors, kötetlen és mindig úgy érzem, mintha nem is csak közlekednék A-ból B-be, hanem kirándulnék. Egyik kollegám megjegyezte, amikor így kezdtem járni, hogy azt látja rajtam, hogy így mindig vigyorogva érkezek be. Megfertőztem, ő is elkezdett bringával járni, hatásomra kipróbálta és úgy maradt. Aztán egy másik is. Alapítottam egy Bringázz a munkába csapatot is a divízión belül. Szóval terjesztettem a kórt... És tényleg, évről évre látom, hogy egyre többen vagyunk, szerencsére, mert egy sokkal élhetőbb város képe felé haladunk. Van ám autóm is, tudom mit beszélek.
Nem csak a munkába járás, minden sokkal egyszerűbb így, hipp-hopp hazajutok bárhonnan és az sem probléma, ha este megiszok egy-két sört - őszinte leszek, igen, tudom hogy ez így nem szabályos és egyáltalán nem állítom, hogy mindenkinek járható út, de nekem abszolút nem gond, és mielőtt bárki rámvetné a követ, szemben azzal, ha kocsival lennék, egyedül a magamat veszélyeztetem.
Sokan kérdezték azóta és mostanában is, hogy nem félek-e a forgalomban. Azt szoktam még visszakérdezni az ilyen kérdésekre, hogy miért, ha motorral lennél félnél? Mert semmi különbség. Nem, egyáltalán nem félelmetes, illetve elsőre picit az volt, de tényleg nagyon gyorsan beleszokik az ember. Egyszerűen része vagy a forgalomnak, gyorsan természetessé válik. Nincs semmi baj az autósokkal, általában jó fejek és igyekszem én is az lenni velük, ez így van rendjén.
Szóval bringával járni jó, és éljen a bringás Budapest!
Utolsó kommentek