A menzás császármorzsáról jutott eszembe (amit nem ettem, mert pont előttem fogyott el, illetve egy harit azért vámoltam belőle :)) hogy van egy étel, amit már soha többé nem fogok enni. Konkrétan néhai nagymamám derelyéje. Mindig ezzel várt minket egy kicsi borsodi faluban Miskolcon és Szikszón túl. Imádtam, nem lehetett megunni, mindig őszintén örültünk neki húgommal. Ilyet csak itt lehetett enni, a világon tényleg nincs hasonló sem, egyszerűen teljesen másképp csinálta, mint ahogy azt szokás, tökéletlenségében volt tökéletes: vékony és kemény, túl kemény tésztája volt (nem puhára csinálta, ahogy szokás, hanem valahogy nagyon sűrű volt és keményre sült) és igazi kőkemény szilvalekvár volt benne. Az a lekvár volt a másik csoda, olyan kemény volt, hogy erővel kellett kikanalazni a bödönből, és több percig el lehetett nyammogni egy kanálon, mintegy nyalókaként. Ő már nincs régen, így se derelye, se lekvár, de az emlék örök.