Ma adtam tizenharmadszor vért életemben.

Ezt onnan tudom, hogy nemrég kértem utólag kiállított véradóigazolványt. Merthogy olyan gépjárműbiztosítást kötöttem, ahol 10% kedvezmény jár a rendszeres véradóknak. Tudjátok, a jócselekedet kifizetődő :) Szóval már rutinosan szurkáltatom magam. Hogy nem szar-e, nem fáj? Na elmesélem, milyen koreográfia szerint zajlik ez. Először is, mindig boldogan megyek vért adni. Az úgy jó érzés. Na igen, de persze utálom a tűt, naná, hogy nem szeretem, ha szurkálnak! Így mindig lejátszódik bennem az, hogy ahogy már veszik fel az adataim, ahogy esek át az orvosi vizsgálaton, egyre inkább úgy érzem magamban - de csak abszolút belül, kifele tök vidám vagyok, viccelődök - hogy jajbazdmeg kurvára nem kívánom azt a bökést a bazi nagy tűvel, fájni fog! A belső feszültség akkor éri el a csúcspontját, amint már a véradószékben ülök, és a kedves nővér épp a bökőt készül belémdöfni... aztán egy rövid kis fájdalom és bennem van. Megkönnyebbülés, nem is vészes. Kicsit kellemetlen még eztán várni, míg kiszolgáltatom a megfelelő vérmennyiséget, ámde ez már inkább lelkileg kellemetlen, valahogy fura hogy ott van a karomban a tű, de fizikailag nem fáj, ha nem is kellemes. Aztán kiveszik, ennyi volt, és jön a felismerés újból, hogy egyáltalán nem volt rossz, a francért kell aggódni sokadik alkalommal is! :) Simán megérte!