Vége a jégkorong-vébének számunkra, de csak azt tudom mondani, szép volt, fiúk! Hiába végeztünk végül hat vereséggel, ez nem számít. Ami számít, a szép emlékek: csodálatos volt többek között, ahogy örömömben ordítottam a tévé előtt a harmadik, egyenlítő gólunknál Szlovákia ellen, és bár részben fájó, mégis nagyszerű emlék látni, hogy a szlovákok úgy örülnek végül az utolsó pillanatban ütött góluknak ellenünk, mintha a vébét nyerték volna meg éppen. Jó volt izgulni értük a többi meccsen is (külön kiemelve a beloruszok elleni majdnem bravúrt). Csak köszönni tudom a magyar közönségnek is azt az atmoszférát, amit teremtettek, amivel megédesítették a vereségeket is és egyértelművé tették, hogy ez nem kudarc, hanem siker. A szó szoros értelmében hátborzongató volt hallani a nem szűnő buzdítást, és arra gondolni, hogy bárcsak ott lettem volna én is Svájcban! Igazi sportélmény volt ez a vébé. Szurkolok, hogy jussunk ki újból a legnagyobbak közé, és többé már nem kérdi senki, hát mi meg honnan jöttünk. Ha meccset nem is, szimpátiát mindenképp nyertünk. Biztos vagyok benne, hogy lesz rengeteg kissrác, aki ennek hatására kezd el hokizni, és ha ez így lesz, csak ezért is már megérte.