Van az néha úgy, hogy még a nemrepülés is olyan élvezetes, mint a repülés... Szombat reggel, miután sikeresen elaludtam az eredetileg tervezett siklóernyős kiruccanást Donovalyba - az előző esti ereszdelahajam után rossz időre állítottam az órát, majd elfelejtettem bekapcsolni, ennyit nagyszerű felkészültségemről - feltápászkodtam és körbenéztem-telefonáltam, hogy mi a helyzet. Nyugaton túl szeles, Vácnál ködtakaró, Gyöngyös is ködös, de talán jó lesz, a többiek épp másznak fel. Húgom is bejelentkezett, meg összeszedte két barátnőjét is, úgyhogy négyesben plusz egy kutyus egy kocsiban kissé későn, de talán még épp időben indultunk útnak, irány a Sárhegy! Odafele végig köd, nem túl bíztató, aztán megérkezünk és egyes-egyedül a Sárhegy látszik ki a ködből, valaki épp csúszik is le siklóernyővel (úgy látszik nem tart a hegy). Nosza nekivágtunk, vöröslik-sárgállik a szőlő, ködlik a hegyoldal, szóval a borongósan is gyönyörű őszi tájban másztunk felfelé jó félórát, részben az utat elvesztve és erdőn keresztülvágva, majd a hegytetőn addigra hatalmas köd fogadott bennünket. Aztán a gerincen sétálva a ködből elő-előbukkantak a többiek ernyői, ahogy kupoláztak, mint szélben billegő hosszú lufik, majd a nap néha-néha átsütött a sűrű ködön, állandóan változó, csodálatosan szép, mesebeli fényviszonyokat teremtve, mindenki csak ámult... A köd miatt repülés most nem jutott nekem, de csöppet sem sajnáltam, ezért a földöntúli látványért igazán megérte!