Pusztába kiáltott szavak

A múlt hétvégén igazi székely esküvőn vettem részt Székelyudvarhelyen. A városkáról – amellett, hogy gyönyörű hegyek veszik körbe – azt is kell tudni, hogy színmagyar. (Sajnos már a városok közül egyedülállóan – a többi magyar városba sok románt telepítettek be, aztán megy az már magától is.) Mintha csak otthon lennénk. A reklámok, az utcanevek, az útjelző táblák… Egyedül csak onnan tűnik fel, hogy mégsem Magyarországon járunk, hogy azért mégiscsak ki vannak írva románul is a dolgok. De nem is mindenhol. És minek is? Itt, Székelyföld szívében tényleg mindenki magyar közel s távol. Van, aki alig tud románul… (És olyan szobrok is vannak ott, amit nyilvánvalóan csak odacsempésztek a román hatóságok éberségét kijátszva.)

Magáról az esküvőről nem írnék részletesen, lényegében olyan volt, mint az esküvők idehaza – egy szokás kivételével, amit eddig nem ismertem: feldíszítették a vőlegény kapuját és utcáját frissen kivágott nyírfákkal – így hát voltam én is az örömapával fát vágni a Hargitán este, a lemenő nap fényénél, gyönyörűszép hegyekkel szegélyezett kilátással :) Ám van még egy dolog, ami különbözött: úgy tűnik, az erdélyi magyar emberek sokkal inkább tudnak táncolni. Úgy értem, szabályosan táncolni klasszikus táncokat (és magyart is!), nem csak lötyögni egy jót a zene ütemére. Hirtelen nagyon úgy érzem, hogy itt az ideje, hogy eljárjak rendes tánctanfolyamra…

Még valami: nehogy azt higgyétek, hogy az erdélyi magyarok a román válogatottnak szurkolnak. Dehogy: a (magyarországi) magyarnak. Az esküvő alatt kérdezte is egy srác, hogy tudom-e már az eredményt… (Nem tudtam még én sem. Másnap ott is a meccs volt a téma…)