Olyan furcsa, hogy vannak pillanatok, amikor mintha belelátna az ember a jövőbe. Vannak pillanatok, amikor egy furcsa érzés kerít magába, hogy most valamit kellene tenned, különben baj lesz, de aztán elhessegeted, nem figyelsz, pedig mintha valami jel lenne. Aztán nem teszel úgy, ahogy sugalmazódott, és bekövetkezik, amitől tartasz, de azt gondoltad, miért lenne egyáltalán baj. (Persze tudom ezerszer meg nem történik semmi, mégis az az egy pillanat utólag megmarad.) Nem nyomsz egy gombot, vagy rossz helyre nyomsz, ennyi. Nem zártál be egy kaput, nem tettél el egy tárgyat. Egyszerűen nem látod veszélyesnek. Nem tettél semmit, mégis elindít valamit, valamit ami nagy bajt, fájdalmat okoz. Neked és másnak. Lerombol valamit a világból, értelmetlenül, megszűnik valami, ami Jó volt. Ilyenkor elgondolkodsz, hogy van-e Értelem, van-e célja az egésznek, és ezek csak próbák, és valamilyen irányba visznek, vagy csak a jelentés nélküli Véletlen.

Életem most keresztúthoz érkezett, és még fogalmam sincs, hogyan folytatódik. Most mintha én lennék Schrödinger macskája. Még nem dőlt el, hogy élek vagy halok - hiába tudom mi az objektív igazság, az igazság átalakul egy másik valósággá, és nem is rajtam múlik, majd kijön valami eredmény, minden lehetséges, egyszerre két jövő, sőt két jelen van már. Én tudom, hogy melyik lenne az igazi, a remény még él, de nem rajtam múlik már. Most igazán a semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog...

(És most olyan furcsa, hogy hirtelen tél lett és most csak bámulok kifelé a hóesésbe. Mintha az időjárás is követné a sorsom. Bár szeretem a telet, a havas telet, látom benne a melankólikus szépséget, most éppen vidám tavasznak kellett volna jönnie, mégis tél lett. Talán ez csak egy hirtelen jött fagy, aztán eljön a gyönyörű tavasz, és minden felenged és kivirul...)