Ma újfent kint voltam a Puskás-stadionban a Loki Európaliga-meccsén (azért az UEFA-kupa valahogy jobban hangzott, olyan mókásan technokrata elnevezés volt, ez az új név meg kicsit olyan mű-BL, de sebaj, megszokjuk) a segglefaszasztó hidegben első félidőben kapumögötti lelátón helyzeteknél felpattangatni, Loki-gólnál örömömben felugrálni, aztán a második félidőre jobb helyre belógni és onnan a már reménytelenül harmatos játékunk miatt orrot lógatni, közelben ülő önjelölt edzők ordibálós instrukcióikat hallgatni. Azt kell hogy mondjam, már lassan diplomázhatok abból, hogy lehet bármely tetszőleges szektorba bejutni, igaz ma csak másodjára sikerült, elsőre megállított a porkoláb, és hát nem oda szólt a jegyem, én meg nem bírtam ki vigyorgás nélkül, meg hogy kibökjem "hát ez nem jött be" :)
A Puskás, avagy Népstadion sajnos már reménytelenül romos, igencsak érett a felújításra, vagy talán inkább a dózerolásra és újjáépítésre. De valahogy mégis van az egésznek egy bája, kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk, és tényleg. Az is fura lesz már, amikor fel lesz újítva, persze kell, sőt legyenmárvégre, de biztos lesz egy pici nosztalgia bennem utána. Mindez kívülről tán kicsit mazochizmusnak tűnik, de nem az. Régvolt idők jutnak az eszembe, amikor még nagy hétvégente meccsrejárós arc voltam. Valahogy megvolt a bája az egésznek. A rákészülésnek (konfettit vágtam újságpapírból), a kutyaütő tatabányai NBIII-as meccsek ("megint kikaptak?"), aztán hogy ugyanezekből egyszer bajnok csapat válik (feljutás az NBI-be és a felejtetetlen kupadöntő), hétfőként rekedten sulibamenés, legendás pesti csapatok "arénájába" eljutás. Avagy - ugrás következik! - válogatott meccsekre Budapestre felvonatozás (mennyire más volt vidékről felutazni), vonaton hangolás, zászlólobogtatás, meccs előtt a környéken kocsmázás, kapu mögött szurkolás, utolsó (vagy első) vonattal hazamenés... Annyi vicces, idejétmúlt, mégis kedves emlék. Jó volt bizony, hogy ilyen is volt valaha. Talán nem is értitek...
Utolsó kommentek