Úgy érzem magam, mintha már régesrégóta egy szakadék szélén állnék, és tudom, hogy ugranom kell. Alattam mélyen a tenger, nem halálosan, de nekem túl félelmetesen mélyen. Sokáig néztem lefelé, és borzasztóan félek tőle, de ugyanakkor tudom azt is, hogy vissza most nincs igazán út. Most van a pillanat. Nagy levegő, úristen... Az egyensúlyom már biztos elvesztettem. Homályos még minden, nem is tudom, hogy most már el is ugrottam és zuhanok, vagy még csak fél lábbal rugaszkodtam el, vagy még vissza is lehet kapni a peremhez... kapaszkodni ott egy darabig, és úgy tenni, mintha még maradhatnék. Fájni fog az érkezés, azt hiszem - de muszáj, ennek így kell lennie, mert ha nem ugrok, az sem jó. Utána talán, talán jó lesz. Így megy csak. Hülyeség? Hinnem kell!
UI: Ez a poszt nem öngyilkossági gondolatokról szól, dehogyis! A szerelemről szól.
Utolsó kommentek