Nem olyan rég, úgy két hete összefutottunk, majd együtt ebédeltünk az exemmel. Nem Krisztire gondolok, hanem a most már régmúlt exre. Úristen, több mint négy évet töltöttünk (mondjuk úgy, hogy többé-kevésbé) együtt... bár, a lelkem mélyén a végére igazából már tudtam, hogy nem jó, meg előtte is több szakítás-mégisfolytatás ciklust lejátszottunk, aztán mégis, amikor beütött a csúnya vég, elmondhatatlanul a padlóra tett. Nagyon sokáig haragudtam, szenvedtem, nem tudtam szabadulni tőle, nem tudtam elengedni, teljesen elárasztott egyfajta kétségbeesés, és borzalmasan sokáig tartott, amíg ki tudtam mászni a szakításutáni lelkiállapotomból és nyitott voltam újra.

Szóval fúrt az őszinte kíváncsiság, hogy vajon mi lehet vele. Furcsa élmény volt. Te jó ég, hogy ő mennyire más lett! Hogy milyen pontosan, nem mennék bele, nem is szeretném negatívnak nevezni, csak maradjunk annyiban, másnak láttam régen. Csak hittem, hogy olyan volt, amilyennek szerettem? Nem hiszem, de igazából, valamennyire akkor is benne volt az, amilyennek meg most láttam. Csak más arányokkal, és persze akkor más perspektívából néztem, meg hát mi is mást erősíthettünk egymásban. Zavarba ejtő, hogy mennyire odavoltam, és miért nem tudtam túllépni rajta... Mintegy alternatív valóságra láttam most rá. Merthogy akár együtt is lehetnénk, ha nem lépünk le erről az útról, talán ő lenne a feleségem, már gyerekünk is lenne. De most már úgy látom, boldog nem lehettem volna. Nem illettünk össze, de tényleg nem. Nem is akartunk igazán, csak sodródtunk az árral. A fájdalmas magány, ami az után a szakítás után jött, az akkor nagyon rossz volt, de most már nagyon örülök neki. Mert ez a törés csak jobb emberré tett és egy csomó jó dolgot hozott az életembe: új élményeket és olyan embereket, akikkel amúgy sosem ismerkedtem volna meg, és nagyon hálás vagyok értük a sorsnak... akkor is, ha még ki tudja, miféle út vár rám most...

De azt hiszem, a boldogsághoz nehéz út vezet, a könnyű út meg sehova.