Családi utazáson jártunk Opatijában - vagy ahogy magyarként még ismerhetjük, Abbáziában. Ilyen sem volt már több mint 10 éve. Nem mellesleg apám életében először megpillantotta az Adriát, amiről oly sokat olvasott fiatalkorában a Dékány András regényekben (amiket persze én is megörököltem és végigolvastam), persze aztán csak álom maradt, hogy egyszer tengerész legyen. Földrajz- és történelemlecke következik: Opatija/Abbázia tündéri, századeleji hangulatot árasztó kisváros az Isztria tövében, rengeteg magyar vonatkozással, hiszen a Monarchia idején a magyar korona alá tartozott és miután megépült a szomszédos Fiuméig a vasút, a kor magyar elitjének felkapott gyógyüdülőhelye lett, elegáns hotelokkal és villákkal. Mi is egy gyönyörű, bár régebben még ennél is szebb napokat is látott épületben kaptunk szállást. (Azon példálu kicsit fennakadtam, hogy nincs wifi, se ingyen internet, mászkálhattam az utcára emailezni.) Ilyenben ni:

Szóval úgy tessék elképzelni Opatiját, hogy ez tényleg csak egy a sok közül, ennél sokkal nagyszabásúbb épületek is maradtak ránk a monarchiabeli boldog békeidők tanújaként.

A közeli nagyváros Rijeka (másnéven Fiume) természetesen szintén meglátogatandó úticél volt. Nem különösebben szép város amúgy, eléggé iparvidék, de a belvárosi korzója azért hirdeti régi nagyságát. Múzeumban is jártunk, ahol a Titanic tragédiájának apropóján az utasaikat mentő Carpathia gőzöst, illteve annak kikötőjét (ahol járunk) bemutatták néhány tablón. Itt is visszaköszönt a magyar történelem, hiszen tulajdonképpen ez volt a tengeri kikötőnk. Lám:

Aztán egyszercsak belém csapott a felismerés: hiszen ezt a kikötőt akkor minden bizonnyal nagyapám is megjárta kisgyerekként, amikor kivándoroltak Amerikába! (Illetve amikor visszajöttek, nem találván meg szerencséjüket.) Nagyapám, aki amúgy szinte soha ki nem mozdult a falujából, még a Balatont sem látta soha - leszámítva persze a második világháborút, amikor meg az ukrán frontról szökött haza... Hirtelen valahogy olyan személyessé vált ettől nekem e vidék történelme.