Íme egy érdekes cikk - Surányi György tollából - arról , hogy bár az utóbbi időben sok kritika érte, mégsem mondható, hogy a lakosság devizaalapú lakáshitelek felé való fordulása mégsem ésszerűtlen folyamat. (Természetesen ez nem azt jelenti, hogy mindenki számára ésszerű volt - csak azok számára, akik el tudják viselni az árfolyamingadozás kockázatát rövid- vagy akár középtávon.) Mondjuk ezt azért elég szakmai szöveg, közgazdászokon vagy erős gazdasági érdeklődésűeken kívül annyira nem merem ajánlani a végigolvasását... Viszont a folytatásban idézem a leglényegesebb részét.
Ami igazán jó benne, hogy két éve a hitelfelvételi lehetőségeken töprengve én is pontosan ugyanezzel a levezetéssel okoskodtam ki saját magamnak, hogy miért is érdemes deviza lakáshitelt felvennem... Öröm viszontlátni egy ismert és becsült gazdasági szakember tanulmányában saját levezetésemet :)
"A háztartási szektor számára a devizában való eladósodás racionális döntés volt. Még akkor is, ha az árfolyamok ingadozása - a havi törlesztő részletek tekintetében - kockázatot hordoz magában, és átmenetileg extra terheket is ró a hitelfelvevőre. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az ingatlanhitelek tipikusan hosszú, 10-15, vagy akár 25 éves lejáratú konstrukciók, a teljes futamidő alatt pedig a rövid távú (reál)árfolyam-kilengések kiegyenlítődnek, sőt, egy devizahitellel rendelkező adós a futamidő alatt nagy valószínűséggel akár jelentős (reál)árfolyamnyereséget is elkönyvelhet.
Ugyanis az egyensúlyi árszínvonal-konvergencia (vagyis az egyensúlyi reálfelértékelődés) a felzárkózás természetes velejárója, adottság. A reálfelértékelődésnek két csatornája létezik: vagy a magasabb inflációs rátán, vagy a nominális árfolyam felértékelődésén (illetve e kettő kombinációján) keresztül valósul meg. Az euróövezettel szembeni inflációs különbözetnek hosszú távon mérséklődnie kell, hiszen, ahogyan arra a bevezetőben már utalás történt, a régiós országok az EMU-ba tartanak - "importálják" onnan az inflációt is -, a közös európai deviza bevezetésének kritériumai között pedig szerepel az inflációs kritérium. Így az egyensúlyi reálfelértékelődés egy szabadon lebegő árfolyamrendszerben, és hiteles inflációs célkövetést alkalmazó monetáris politikai keretrendszerben, nagyobb mértékben a nominális árfolyam felértékelődésén keresztül valósul meg - potenciális árfolyamnyereséget rejtve a devizában pozíciót fenntartó lakosság számára.
A háztartások tehát a deviza-eladósodás révén ésszerű kockázatot vállalnak. Nemcsak a kamatkülönbözetet takarítják meg, de jó eséllyel a trendszerű reál - és gyakran nominális - felértékelődésből is profitálnak. Ezzel szemben a hazai valutában történő eladósodás során szimmetrikus kamatkockázatot vállal a hitelfelvevő. Ez a kockázat nem kisebb az árfolyamkockázatnál, és nem jelent kisebb nyitott pozíciót sem a háztartások számára."
(Természetesen ez feltételezi, hogy a gazdasági konvergencia valóban be fog következni. De egyrészt ez azért minden szkepticizmus ellenére reális feltételezés, természetes folyamat - inkább a sebessége kérdéses, és azért az sem mellékes kérdés. Feltéve, hogy nem hisszük valószínűbbnek az EU és a gazdasági kapcsolatok széthullását vagy a magyar gazdaság súlyos összeomlását. Ilyen szcenárióra viszont amúgy sem könnyű jövőt építeni...)
Utolsó kommentek