Szerdán voltunk a Holokauszt Múzeumban. Eddig valahogy még nem jutottam el ide, pedig itt van a szomszédban, a Páva utcában, számtalanszor elsétáltam már előtte. Nehéz megfelelő szavakat találni rá: megdöbbentő, elgondolkodtató kiállítás annak ellenére, hogy nem túl hatásvadász, sőt szinte a sorok között olvasva leginkább megindító. Például a nyilaskeresztes párt gyomorforgató plakátjainál is megdöbbentőbbek a korabeli hivatalos hirdetmények. Elgondolkodtatók azok a sorok, amelyek arról tanúskodnak, hogy mennyire magyarnak érezték magukat zsidó vallású vagy származású honfitársaink. Mint Radnóti, akinél talán senki sem írt szebb a hazaszeretetről tanúskodó sorokat... Kétség se legyen bennünk, nem zsidókról, hanem magyarokról szól a kiállítás. Tudtátok, hogy Budapest lakosságának több mint 20%-a volt zsidó a világháború előtt? Minden ötödik ember! Tudtátok, hogy a hírhedt auschwitzi lágerban a legtöbb meggyilkolt ember magyar volt? Csak idézni tudom: "Auschwitz volt a magyar történelem legnagyobb temetője". Ép ésszel fel sem lehet fogni, mennyi ember hiányzik közülünk hiába, egy őrült eszme miatt.

A múzeumot végigjárva utolsó teremként egy gyönyörűen felújított zsinagógába jutunk, ami most már a kiállítás része. Középen egy hatalmas vásznon ki volt téve: 2010. január 27. A holokauszt nemzetközi emléknapja. Aztán ránéztem az órámra, és ekkor eszméltünk, hogy de hiszen ez ma van! Pont aznap mentünk el ide. Teljesen véletlenül...

Radnóti Miklós: Nem tudhatom...

 

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mint jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;

annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,

de nékem szöcskét, ökröt, szelíd tanyát;

az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,

míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,

erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,

a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,

s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,

az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,

piros zászló kezében, körötte sok gyerek,

s a gyárak udvarán komondor hempereg;

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,

s az iskolába menvén, a járda peremén,

hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,

ím itt e kő, de föntről e kő se látható,

nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

 

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuk, miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

és csecsszopók, akikben megnő az értelem,

világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra ujból a béke ujja,

s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

 

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.