Megvallom, ma kicsit elérzékenyültem... Majdnem elsírtam magam a kollegáim előtt a kenu 1000 méteres páros döntője után. Azért mégse, nem férfihoz illő, de nagyon megérintett. De nemcsak engem, a többiek arcán is láttam ezt az érzést... Kozmann Gyuri és Kiss Tamás bronzérmes. Hihetetlen, szinte semmi esélyük sem volt rá! Kolonics halála után álltak össze, Kolóért. Alig két hetük volt, hogy egyáltalán megismerjék egymást. Koló társa és egy fiatal srác, aki a felnőttek közt még csak nem is versenyzett. És ők mégis hihetetlen elszántággal, elképesztő hajrával (Atlantát idézve...) megszerezték az érmet! Szinte csoda! Bármi történjék is, ennek az olimpiának számomra már ők lesznek az igazi hősei! Ez volt a csúcspont, boldog és szomorú pillanat. Tudom, hogy túl szentimentálisan hangzik, de azt hiszem, Koló ott evezett velük... Köszönjük, fiúk! Köszönünk mindent, Koló!