Nagggyon komoly! Kipróbálnám :D:D

Már lelkiismeretfurdalásom van, élmények sora maradt posztok nélkül, köztük a Sziget... De ami most idekerül, az még előtte történt. Szóval igazán nem gondoltam volna, de bizony jól jött a bukósisak... Ugyanis kis baleset ért, sikerült hatalmasat terülnöm a budapesti aszfalton. Az eset a Kálvin téren történt, a Múzeum körútra kanyarodtam be jobbra a Baross út felől. De nem a szokott kép fogadott, merthogy az ellenkező oldalra volt terelve a forgalom, sárga csíkozással meg volt jelölve a kereszteződés (és a kanyarodási ív) és rendőr irányította a forgalmat. Mindez megzavarhatott, mert nem koncentráltam eléggé: a kanyar íve úgy jött ki, hogy a villamossínt már túl lapos szögben kereszteztem - egy mountain bike-kal semmi gond nem is lett volna, csakhogy az én szupervékony kerekű bringám bizony beleugrott a sín melletti résbe, a kerék elakadt, és én hirtelen félelmetesen nagyot repültem balra! Szerencsésen megúsztam, komoly bajom nem esett, csak felhorzsoltam a karomat és a vállam tetejét... (Meg Murphy törvénye duplán érvényesült, kivételesen egy jó ingben és szövetnadrágban tekertem, mindkettőt kilyukasztottam a betonon csúszással.) Hát itt a nagy tanulság, bizony jól jön az a sisak! Valószínűleg a fejem is odakoppant volna... Nem azt mondom, hogy ottmaradtam volna, de egy fejsérülés nem szép dolog, és szerintem a földön csúszást is tompította, félig-meddig bizony ráestem, kissé nyomot is hagyott a sisakon a flaszter. Szóval az ördög nem alszik, hordjatok ti is sisakot!

Az ember alapvetően rasszista. Nem is ez a pontos megfogalmazás, inkább így a helyes: ösztönösen első látásra ítél (hiányos, de azonnal rendelkezésre álló információk alapján) - és ennek része a rasszizmus. Legyünk őszinték! Ha - példának okáért - szembejön veled valaki egy sötét utcában, akkor (rengeteg körülményt figyelmen kívül hagyva) statisztikailag valóban nagyobb eséllyel eshet bajod, ha a szembejövő alak történetesen a rasszizmus tárgya... (náluk: cigány, Amerikában: néger, stb.). Ennek okai felett most hunyjunk szemet. Szóval egyéni szempontból még racionálisnak is mondható. (Félreértés ne essék: humánusnak nem! De ettől még racionális reakció.) De ha racionális, akkor mégis mi a baj akkor a rasszizmussal?

Röviden, ez a gondolatmenet: "Ha mindenképp tolvajnak tartanak, akkor úgyis mindegy, akár lophatok is!" A rasszizmus kevesebb teret hagy áldozatának, hogy a normák szerint érvényesülhessen, ráadásul eleve arrafelé tereli, hogy normaszegő (bűnöző) legyen. Hiszen visszatartó ereje van - többek között - a szégyennek is, de aki (eredetileg önhibáján kívül) eleve szégyenben él, azt kevésbe tartja vissza. Ezzel kész is az önfenntartó ördögi kör egyik eleme... (Természetesen ezt nem lehet egyénekre vonatkoztatni! Statisztikailag, az összességre működik csak. Több embert érnek egy csoportból negatív hatások, így többen változnak negatív irányba.) Így bár egyénileg - szuboptimálisan - akár racionálisnak is mondható a rasszizmus, társadalmi szinten mégis csak súlyosbítja a problémát.

(Természetesen sok tényezőt elhanyagoltam. A kérdésnek csak egy aspektusára szerettem volna felhívni a figyelmet - az "eleve elrendelésre".)

Íme egy érdekes cikk - Surányi György tollából - arról , hogy bár az utóbbi időben sok kritika érte, mégsem mondható, hogy a lakosság devizaalapú lakáshitelek felé való fordulása mégsem ésszerűtlen folyamat. (Természetesen ez nem azt jelenti, hogy mindenki számára ésszerű volt - csak azok számára, akik el tudják viselni az árfolyamingadozás kockázatát rövid- vagy akár középtávon.) Mondjuk ezt azért elég szakmai szöveg, közgazdászokon vagy erős gazdasági érdeklődésűeken kívül annyira nem merem ajánlani a végigolvasását...  Viszont a folytatásban idézem a leglényegesebb részét.

Ami igazán jó benne, hogy két éve a hitelfelvételi lehetőségeken töprengve én is pontosan ugyanezzel a levezetéssel okoskodtam ki saját magamnak, hogy miért is érdemes deviza lakáshitelt felvennem... Öröm viszontlátni egy ismert és becsült gazdasági szakember tanulmányában saját levezetésemet :)

"A háztartási szektor számára a devizában való eladósodás racionális döntés volt. Még akkor is, ha az árfolyamok ingadozása - a havi törlesztő részletek tekintetében - kockázatot hordoz magában, és átmenetileg extra terheket is ró a hitelfelvevőre. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az ingatlanhitelek tipikusan hosszú, 10-15, vagy akár 25 éves lejáratú konstrukciók, a teljes futamidő alatt pedig a rövid távú (reál)árfolyam-kilengések kiegyenlítődnek, sőt, egy devizahitellel rendelkező adós a futamidő alatt nagy valószínűséggel akár jelentős (reál)árfolyamnyereséget is elkönyvelhet.

Ugyanis az egyensúlyi árszínvonal-konvergencia (vagyis az egyensúlyi reálfelértékelődés) a felzárkózás természetes velejárója, adottság. A reálfelértékelődésnek két csatornája létezik: vagy a magasabb inflációs rátán, vagy a nominális árfolyam felértékelődésén (illetve e kettő kombinációján) keresztül valósul meg. Az euróövezettel szembeni inflációs különbözetnek hosszú távon mérséklődnie kell, hiszen, ahogyan arra a bevezetőben már utalás történt, a régiós országok az EMU-ba tartanak - "importálják" onnan az inflációt is -, a közös európai deviza bevezetésének kritériumai között pedig szerepel az inflációs kritérium. Így az egyensúlyi reálfelértékelődés egy szabadon lebegő árfolyamrendszerben, és hiteles inflációs célkövetést alkalmazó monetáris politikai keretrendszerben, nagyobb mértékben a nominális árfolyam felértékelődésén keresztül valósul meg - potenciális árfolyamnyereséget rejtve a devizában pozíciót fenntartó lakosság számára.

A háztartások tehát a deviza-eladósodás révén ésszerű kockázatot vállalnak. Nemcsak a kamatkülönbözetet takarítják meg, de jó eséllyel a trendszerű reál - és gyakran nominális - felértékelődésből is profitálnak. Ezzel szemben a hazai valutában történő eladósodás során szimmetrikus kamatkockázatot vállal a hitelfelvevő. Ez a kockázat nem kisebb az árfolyamkockázatnál, és nem jelent kisebb nyitott pozíciót sem a háztartások számára."

(Természetesen ez feltételezi, hogy a gazdasági konvergencia valóban be fog következni. De egyrészt ez azért minden szkepticizmus ellenére reális feltételezés, természetes folyamat - inkább a sebessége kérdéses, és azért az sem mellékes kérdés. Feltéve, hogy nem hisszük valószínűbbnek az EU és a gazdasági kapcsolatok széthullását vagy a magyar gazdaság súlyos összeomlását. Ilyen szcenárióra viszont amúgy sem könnyű jövőt építeni...)

A múlt héten kéktúráztam - a Kéktúrát remélem nem kell nagyon bemutatni, hogy mást ne mondjak, Másfélmillió lépés Magyarországon...

Szóval a múlt héten kéktúráztam egyet három napon keresztül. Huszonpár kilométer naponta huszonpár kilóval a hátamon, gyalog, a Bakonytól a Balatonfelvidékig, egészen pontosan a Csobáncig. Úgy kezdődött, hogy délelőtt közepén érkeztünk meg egy kollégámmal-barátommal Bakonybélbe. További két útitársunk már várt minket a helyi kocsmában, erőgyűjtésként természetesen egy sör, aztán hátizsák fel, és irány a bakonyi erdő. Az első nap viszonylag laza volt, a terep nem nehéz, a szintkülönbségek nem (túl) nagyok. Azért így is több mint húsz kilométerről volt szó, ráadásul a checkpointnak kinézett Németbányán mint kiderült, nincs kocsma, de még egy árva kisbolt se... majd némi eltévedés után kellően elfáradva érünk be Városlődre, természetesen levezetésképpen némi sörözés az első útba eső kocsmában. Aztán irány a szállás, majd (fürdés után) a következő kocsma :) Vacsorázni már nem is maradt energiám, bevágódok az ágyba és már alszom is, még a hálózsákom se bontom ki...

A következő nap kicsit nehezebbnek ígérkezett, bár Úrkútig még "könnyű" séta (már akinek könnyű ekkora hátizsákkal). Ott rövid sörözés, majd hosszú kaptatás a napon, egészen a Kab-hegyig. Többnyire kevésbé erdei terep, bőven volt idő barnulnom az ujjatlan pólóban... És onnan fentről már látni a Balatont is! Na meg Vázsonyt, de úristen, milyen messze van még, igaz lefelé... El is bóbiskoltunk kicsit a magasles tövében egy félóróra a kellemes árnyékban. Hát jelentem, tényleg messze volt. Vázsonyra totál elcsigázva érkezünk be, ráadásul nekem fájni is kezd a talpam. Gyors tanakodás, az első állomás a szállás vagy a kocsma legyen? Lehet tippelni, mire jutottunk :) Később jó kis vacsora, konzervek és kemping-gázpalack segítségével. Alvásproblémákról szó sincs - mint akit fejbevertek.

Harmadnap. Konstatálom, hogy bizony jókora vízhólyag nőtt a jobb talpamon, némivel kisebb a balon... Bevallom, minden lépés fájt, ez így már nem éppen élvezetes, de nem panaszkodom, megyek, megyek tovább. És ez a leghosszabb nap... Állítólag a harmadik a legnehezebb lélektanilag. Hát ez konkrétan kilométerek szerint is - legalább öt kilométerrel hosszabb az előző napinál, aminek a végén már majdnem csak kúsztunk - nem is beszélve a ránk váró szintkülönbségekről! Sebaj, némi erőt ad, hogy Balatonhenyén már előre eltervezett pihenő (értsd: sörözés) vár minket! Végre Henyére érünk (a lábam már kivan, minden lépés fáj), két óra magasságában, irány a kocsma, de jól is fog esni egy jó kis sör az elcsigázott vándoroknak... Pafff: a kocsma egytől négyig zárva. Letargia! Csak ülünk kábultan, aztán lassan megebédelünk. Aztán hegyre fel, hegyről le, és megint fel... Az Eötvös-kilátón viszont eszméletlenül gyönyörű panoráma vár, itt érzem először, hogy megérte! Viszont elborzadunk: szent ég, az ott a Csobánc, de már fél öt, és még milyen messze van! Miután kigyönyörködtük magunkat, levánszorogtunk Szentbékkállába, ahol mindjárt a falu szélén beestünk az első fogadóba, három kör fröccs. Kellően becsiccsenve továbbállunk, most már jöhet bármi... Ám az a bármi, az a legszebb rész! A Csobánc. A maradék energiákat már ki tudja honnan előkaparva felmászunk rá, és némi áhítatos pihenő után felverjük a sátrakat a lemenő nap fényében. Körülöttünk gyönyörű látvány, a várromoktól bármilyen irányba tekintve: a Balaton felé csonka bazaltkúpok (Badacsony, Szent György-hegy, Gulács, és társai), észak felé Tapolca fényei kezdenek pislákolni a naplementében, és persze arra is vulkanikus hegyek, a Sümeg és társai méltóságosan emelkednek ki a síkságból... a semmi szélén ülve a látvány maga a katarzis, és már tudom, hogy bármennyire is nehéz volt, bármennyire is fáj a talpam, igen, megérte, ezerszer is megérte, mert ez egyszerűen a gyönyörűség!

Egy másik elgondolkodtató olvasnivaló, ezúttal a szomszédaink kisebbségpolitikájáról. A link nem az egyetértésemet fejezi ki, a poszt sok helyen elég... hmm, éles, ámde van a mondanivalójában nagyon sok igazság, a szélsőségességen meg lépjünk túl egy kicsit. Mert valóban, a szlovákiai, erdélyi magyaroknak igenis mi, Magyarország vagyunk - vagy inkább kellene, hogy legyünk... - a hátország, a mi felelősségünk is, hogy támogassuk, lobbizzunk, nyomást gyakoroljunk az ő boldogulásuk érdekében. Mert ki, ha mi nem? Természetesen a határok megkérdőjelezése nélkül. Bár az vicces, hogy a szomszédaink (mostanság a szlovákok, régebben a románok) állandóan a határváltoztatással, magyar irredentizmussal riogatnak, miközben ez nálunk lényegében komolyan soha fel sem merül. Miért teszik vajon? De a lényeg nem is a határtologatósdi, hanem hogy itt Európában, az Európai Unióban ez a "határkérdés" miért lehet kérdés egyáltalán. Ha tudomást vesznek róla és tiszteletben tartják az államhatárokon belül élő emberek akaratáról, és adott esetben, ha a többség azt szeretné, tisztességes autonómiát adnak (legyenek azok kisebbségek vagy régiók), akkor valóban nem lényeges, hogy hol húzódik a piros csík a kopott térképeken. Ráadásul a kulturális sokszínűség csak gazdagít...

Vannak kifejezetten bicskanyitogató posztjai is, de Tóta W. írásain érdemes elgondolkodni - ha egyetérteni nem is kell vele. Ezen a linken olvasható - a nála szokottnál kevésbé átpolitizált - esszéje viszont szerintem remek írás, remekül rátapint a lényegre azzal kapcsolatban, hogy a gazdasági-politikai folyamatokban bizony hosszútávon szintén érvényesül a természetes szelekció - hogy miért nem a nácizmus, miért nem a kommunizmus, miért a demokrácia a vezető eszme a (nyugati) világban. Mert hagyja működni az evolúciót. Valamint érdemes tovább is gondolni a gazdasági- szociálpolitikai konzekvenciáit általában is és a mai magyar gazdasági/szociálpolitikai kérdésekre vonatkoztatva is, úgymint: mibe mennyire avatkozzon be az állam, mire adjon támogatást, mire ne és miért... Lehet ellene játszani, de az evolúció bizony könyörtelen, mint a nagy számok törvénye.

Megjöttem, eszméletlen jó volt! Mint eddig mindig Erdélyben, rengeteg kalandban volt részem... Annyi mindent tudnék írni, hogy ehhez még kicsit fáradt vagyok, de ígérem, hamarosan jön az élménybeszámoló! Addig is kérhettek linket a képalbumhoz ;)

Update: Már lelkiismeretfurdalásom van, de egyszerűen nem volt még időm beszámolót írni, és tulajdonképpen rájöttem, hogy nincs is kedvem hosszú útleíráshoz - ehelyett rövid szösszenetek lesznek olyan momentumokról, amelyek megfogtak. Íme az első (lesz majd még)

Mettől meddig tartott az I. világháború?

Az évszámokban nem túl járatosaknak is egyszerűnek tűnik a válasz, 1914-1918. Ez szerepel az elesett áldozatoknak szentelt emlékműveinken is. Szintúgy Erdélyben - a magyar emlékműveken. Igen ám, de a románokén: 1916-1919. (Románia 1916-ban lépett be a háborúba.) A vége az, ami érdekes... Értsd: az ő történelemfelfogásuk szerint kicsit tovább tartott a "világháború", addig, amíg minél több területet nem sikerült elszedni Magyarországtól... Mi bezzeg ezt nem számoljuk oda.

Retyezát

Aki csak az ősmagyar hegyek miatt kiváncsi Erdélyre, az mondjuk ezt a vidéket inkább hagyja ki, mert errefelé helyi magyar szó nem hallatszik. De a természet szerelmeseinek csak ajánlani tudom, hogy látogassák meg! (és így tesznek az erdélyi magyarok is - mi legalábbis összefutottunk egy elég népes marosvásárhelyi túracsoporttal) Csak Norvégiához tudom hasonlítani, ami azért tőlem hatalmas dicséretnek számít... Egyszerűen gyönyörű volt! Hatalmas kőtengereken kell keresztülmászni, hogy feljussunk a csipkés sziklák tetejére, és gyönyörködjünk a fenséges kilátásban, a sok-sok tengerszemben. Meg a sátrunk melletti tó napszaktól függő változásában. És a hegyi élővilágban. Mert nemcsak virágokkal és törpefenyőkkel, de bizony zergékkel és mormotákkal is lehet itt találkozni, és volt is hozzájuk szerencsénk. Éppenhogycsak (némi csalódottságunkra) medvével nem sikerült összefutnunk...

Medvék

...Nem úgy, mint a Fogarasi-havasokban! A gyönyörű szerpentineken autózva egyszer csak mibe botlunk? Egy hatalmas anyamedve nézelődik az út közepén, mellette a kis bocs, pedig egy kólásdobozzal játszik. Egy-két méterre a kocsitól... Szinte hihetetlen volt. Egész kis minidugó alakult ki szép lassan (persze mindenki vigyorogva fényképezett) és mi voltunk a páholyban, mert mi érkeztünk elsőnek! Miután kigyönyörködtük magunkat, elégedetten gurultunk tovább - a medve is kipipálva. De még ez sem volt elég, a Szent Anna-tavon még egy fürdőző macival osztoztunk (tisztes távolságban persze), és hogy még több kaland legyen, amikor visszamentünk a kocsihoz átöltözni, ugyanazzal a medvével (kamasz maci volt, már megtermett, de még láthatóan fiatalka) összefutottunk, a kocsitól alig pár méterre egy szeméttároló tetején kukázta a maradék falatokat... Egészen közel merészkedtem hozzá, hogy a mobilommal sztárfotót készíthessek róla! :)

Hogy én mennyire utálom az ilyen embereket! Szerintem az emberi személyiségtípusok leggusztustalanabb fajtái közé tartozik az intrikus.

Azért ez nagyon durva ítélet: kétmillió dolláros büntetés 24 zeneszám letöltéséért.

Rendben van, fogadjuk el, hogy ez lopás. Na de 24 szám az maximum egy dupla CD, a boltban lehet ott kábé (hasraütök, de nagyságrendileg) 50 dollár. Ha a zeneboltból nyúlta volna le, vajon mekkora büntetést kap? Vagy példát kell statuálni? Igen ám, de mi ellen? Mekkora a zeneletöltés társadalmi veszélyessége, akár a bolti lopásokhoz, vagy bármilyen más bűnhöz képest? Konkrétan mi a veszély? Éhen halnak a zenészek? Kihal a zene? (Aha, úgy néz ki...) Tönkremennek a kiadók? Vagy csak nem tudnak a jelenlegi üzleti modellel és árréssel dolgozni? 

Vagy netán azért kapott ennyit a kétgyerekes családanya, mert valójában nem 24, hanem 1700 MP3-ról volt szó? De akkor miért nem ez lett figyelembe véve az ítélethozatalnál?

Szerintem ez az ítélet így egyszerűen nonszensz.

Nem kell nagyon szörnyülködni, végén az anyukát úgyis felmentik valahogy a sokadik ítélet után, vagy összeszedik neki a pénzt, inkább arról van szó, hogy a háttérben a kiadók mozgatják a szálakat (meg, khm, pénzeket). Végeredmény: elrettentés megvolt, többi letöltő befosatva, anyuka elfelejtve. Pénz beszél. De azért ez nem vet túl jó fényt a kiadókra...

Tegnap mikor mentem hazafelé bringával a melóból, az egyik autós, aki előttem kanyarodott be a Bakáts utcában - jobbkézszabály, neki volt elsőbbsége - olyan határozatlanul ment utána előttem, meg látom, hogy néz, fékez, tekeri le a jobb oldali ablakot. Gondoltam, tök jó, valami baj van a bringámmal, vagy esetleg éppen anyázni támadt kedve a bringások iránti rokonszenvét kifejezendő, jobbnál jobb szcenáriók... Hát nem, azt kérdezte, jó ez a bicaj, hol lehet ilyen venni :)

Meg kell hogy mondjam, most hogy rendszeresen bringával járok munkába meg máshova is, én kellemesen csalódtam a pesti autósokban. Egyik sem akart letolni az útról, viszont rengetegszer észreveszem, hogy figyelnek rám, előzékenyek, utat csinálnak nekem, veszélyhelyzetben meg még egyszer sem éreztem magam, pedig azért Budapest (bringa)útjainak kiépítettsége még mindig nem éppen a biciklisek álma. De jó látni, hogy kulturálisan fejlődünk.

Valahogy mindig akkor ér igazából véget a buli, amikor levágom a karszalagot. Addig mintha meglenne az az illúzió, hogy csak vissza kell menni a táborba, és folytatni, ahol abbahagytuk. Meg jó összekacsintani a többi karszalagossal, hogy "látom te is". Most sincs szívem még levenni, legszívesebben táboroznék még pár napig... Tata még mindig nagyon jó. Kicsit fájó érzés, hogy vége, és hogy egy évet kell várni a következőre. (Ezt az érzést mondjuk utálom, miért kell így lennie?)

Elkapott a fesztiválláz, úgyhogy akármilyen mocsok drága is lett már egy napijegy, mégiscsak ki kéne nézni mindenképp a Szigetre, és erősen gondolkodom azon is, hogy kiizzadjam magamból egy Balaton Sound jegy árát is...

...holnaptól remélem jobb kedvre derülök, kezdődik számomra Tata...

Az imént káromkodtam egy hatalmasat. A büdös k* életbe, hogy ekkora mázlisták legyenek!

Albánia-Portugália 1-2
gól: Bogdani (28.), illetve Almeida (27.), Alves (93.)

Na mindegy, szeptemberben sorsdöntő meccsünk lesz, a svédeket MEG KELL VERNI (összeszorított fogak) és akkor már szinte egy döntetlen is elég a portugálok ellen...

Group 1

	Team	MP	W	D	L	G	Pts
	Denmark	6	5	1	0	13 - 2	16
	Hungary	6	4	1	1	8 - 2	13
	Portugal	6	2	3	1	8 - 4	9
	Sweden	5	1	3	1	2 - 2	6
	Albania	8	1	3	4	4 - 8	6
	Malta	7	0	1	6	0 - 17	1

(...és még ezek a meccsek vannak hátra)

Rábukkantam egy roppant érdekes írásra.

(Idézem belőle a szerintem legérdekesebb részeket:)

Miért nem beszél ma a világ kínaiul?

A birodalmi eunuchok (udvari hivatalnokok) ugyanis az 1430-as évek végén hirtelen felhagytak a tengeri kalandokkal és így a kínai kereskedelemnek az Indiai-óceánra való kiterjesztésével: az expedíciókat felfüggesztették, Zheng-He feljegyzéseit elégették és szigorú hajóépítési korlátozásokat vezettek be. Az admirális hatalmas gályái kihasználatlanul, a kikötőben málottak szét. A gazdag és varázslatos Kelet kereskedelme így a fokozatosan terjeszkedő portugálok, hollandok majd az angolok kezébe került.

Intézmények versenye

A 15. században a világtörténelem látszólag elég közel került ahhoz, hogy később nem az angol, hanem a kínai legyen a domináns nyelv a Földön. Azért csak látszólag, mert lehetett Zheng-He flottája bármekkora, a technológia bármennyire nívós, nem ez számított: nem a centralizált kínaiak, hanem az intézményeiket egymással „versenyeztető”, az újításokat egymástól eltanuló európaiak civilizációja vált meghatározóvá, s ezen belül az angol-amerikai duett a legsikeresebbé...

Az akkori Kínára jellemző totalitárius császári hatalom, az udvari eunuchoknak a magasabb hivatalnoki rangért való törekvése (mely verseny a társadalom nagy részének érdektelen, értéktelen volt), az igazi kereskedői réteg hiánya (mely komolyan gátolta a versenyt, és így az önfejlesztést és innovációt) másfajta keretet szabott az intézményi evolóciónak és változásnak. Ezzel szemben Európa egymással versengő államai rá voltak kényszerítve, hogy kísérletezéssel hatékonyabb intézményeket alakítsanak ki, valamint hogy ellessék egymástól a már bevált módszereket és szabályokat. Kiformálódhatnak tehát olyan intézményi keretek is, melyek lassítják, vagy ellehetetlenítik a dinamikusabb intézményi változást.

Ebben minden benne van, úgy jó, ahogy van, nincs mit hozzátennem.

89 éve tört ki Magyarországon a második világháború, a győztesek ostoba szűklátókörűsége miatt. 89 éve született a "Hiszekegy", amit nagyszüleink mind kívülről fújtak. Ma már nincs értelme. Van viszont értelme nem feledni, tanulni a történelemből, és átírni a dalt, de leginkább az eszméket: Hiszek a békében, hiszek a népek barátságában, hiszek egy európai regionalizmusban!

Vettem egy bukósisakot. Nagyon király! Mostantól még biztonságosabban tekerhetek - már ha végre felkerül a gumi a kerékre, amit már szintén megvettem (oltári mázlim volt, a Decathlonban megtaláltuk húgommal az utolsó példányt, amit elfelejtettek átárazni 30%-kal drágábbra), de azt feljuttatni a kerékre még egy külön móka lesz. Így a jövő hétre halasztódik a munkába bringázás...

A bukóról az jutott eszembe, hogy szerencsére az ilyen védőfelszerelések ma már menő cuccok. (Persze ehhez az is kell, hogy igazán dizájnosan néznek ki, jó áramvonalasak. Apropó, az is érdekes, hogy ami áramvonalas, az szinte mindig jól néz ki.) Bezzeg gyerekkoromban, hülyének néztek volna egy bukósisakkal! Most meg, ha nem is gáz nélküle, de vele sem, sőt menő. (Ugyanilyen a biztonsági öv használata. Egyáltalán nem menő, sőt gáz dolog már öv nélkül vezetni. És az utasaimtól is elvárom a használatát! Igenis szekálom őket, rájuk szólok, hogy kössék be magukat az én kocsimban. Hátul is.) Persze adja, az ég, hogy sose, de ha csak egyszer lesz mégis szükség rá, akkor mindennél többet ér... Addig is: a bukósisak menő!

Tudnék ehhez még érdemben hozzászólni, de ezen a ponton már én is elkezdeném félteni az állásomat...

Maradjunk annyiban, hogy radikális adóreformra (adócsökkentésre!) van itt szükség, és nem abba a hangzatos irányba, hogy fizessenek a gazdagok (na persze, ők majd könnyes szemmel kinyitják a pénztárcákat), hanem abba, hogy fizessünk jóval kevesebbet - de azt jóval többen, és azt tényleg. Az adórendszerünk egy nagy hazugságra épül. Hogy van több millió minimálbéresünk/minimálbérkétszeresünk. Hogy az adó annyi, amennyi. Hogy az egyetemről kijőve 2005-ben én a nullkilométeres kezdő béremmel simán benne voltam az adófizetők felső 10%-ában. Fizessenek a gazdagok? Mégis, kik a gazdagok?

Úgy néz ki, kicsit rákattantam Kurt Vonnegut regényeire. Zsinórban a harmadik könyvét olvasom. Egészen pontosan ezeket: Slaughterhouse-Five (angol olvastam, magyarul Ötös számú vágóhíd), Éj anyánk, Bajnokok reggelije. Zseniálisan metsző Vonnegut humora, vagy inkább sokszor nem is humor, hanem az élet abszurd momentumai szavakba öntve, amit akár humorosan is fel lehet fogni. Látszólag nagyon komor, de valahogy mégsem az, mert épp ez a lényeg: a legkomorabb pillanatokban is meg lehet látni a humort. És csak úgy árad soraiból a humanizmus.

Ez volt a szerencse a balszerencsében, a bicikligumi halálában: így több időm volt olvasni. So it goes.

A következő olvasmány pedig ez lesz: Szolzsenyicin - A pokol tornácán.

Van egy érdekes hír az indexen, miszerint tömegesen folyamodnak segítségért a devizahitelesek. A legtöbben az előtörlesztést választották. Gondolom törölgetik a homlokukat, hogy hú, ezt megúsztuk. Pedig nem valami jó buli, hiszen így benyelték az árfolyamveszteséget: esélyük sincs, hogy később jobb árfolyamon törleszthessenek, hiszen lezárták az árfolyampozíciójukat. Persze rosszabb sem lesz, ez igaz. De ezek az információk az közelmúltbeli időszakról szólnak, márpedig nemrég 300 felett járt az euró, most meg akár 10%-kal is jobban járnának. Ezt már bukták is. (Ha van miből előtörleszteni, miért nem fizetik abból a részleteket, és várnak ki egy jobb törlesztési időpontot? Hacsak nem számítottak még további hatalmas buktára, de akkor meg milyen megfontolásból merészkedtek egyáltalán devizahitelt felvenni?) A forint alapúvá alakítás még ennél is jobb poén... Az is beszédes, hogy bár sokan tettek így, összegében elég kevés: kiszámolható, hogy átlagosan alig több, mint 500 ezer forintos hitelekre tették ezt. Nyilván nagyrészt fogyasztási hitelről van ezeknél szó, és olyan pénzügyi analfabéta kisemberekről, akik megijedtek, hogy úristen, mekkorára nő a törlesztőrészlet, nekik már egy fillérrel több sincs a havi családi kasszában... Erre benyelik az árfolyamveszteséget, és fizetik a forinthitel magasabb kamatait. Jó kis "segítség" az ilyen! Egyedül a futamidő hosszabbítása tűnik értelmes opciónak.

Láttam azért már egyet s mást "hosszú pályafutásom" során, de ilyen gólt még soha. Ilyen csak a grundon van. Még csak nem is "nullaszögből", negatív szögből lőtte... Wow!

Csorgok lefelé a dél-pesti dugóban az Üllői út sokszázadik számánál. Persze eddigre már rájöttem, hogy hibát követtem el az útvonalválasztással, hiszen minden második kereszteződésben villanyrendőr piros jelzése szaggatja a haladás folyamatosságát, mintha szándékosan forgalomcsillapítási céllal állították volna be szorgos közlekedésmérnökök. Ezerszer praktikusabb lett volna a ferihegyi gyorsforgalmin végigsuhanni, még ha kicsit visszafelé is kell jönni utána. De ha már így alakult, gyönyörködök a kisvárosi idillben. Aztán egy zöld egyszintes kockaházon házilag készített óriásreklámot pillantok meg. Hatalmas fehér lepedőn, piros festékszóróval nagy ákombákom betűkkel, talpasságukból következően láthatólag nyomtatott betűkről másolt szöveg állt:

Itt KINAI GYORS ÉTTEREM hamarason fog nyitni"

Szerintem vidám :)

Elvállaltam egy tanítványt :) Méghozzá statisztikából. Egészen pontosan "alkalmazott matematikai statisztika". Durván hangzik, mi? Nem annyira az.

Szóval húgom egyik ismerőse keresett valakit, aki segít vizsgára felkészülni erre a hangzatos tárgyra, én meg mondtam, küldje csak el a tematikát, ránézek. Mivel elvileg (papíron) ez is a szakmám (alkalmazott statisztika mellékszakirányt végeztem), és ismerősnek tűntek a tematika pontjai, gondoltam miért is ne? Azért az kicsit lelombozó mondjuk, hogy a csaj nem ér rá sose - így persze nem nagy biznisz, mert alig tartok neki órát (tulajdonképpen az is lehet, hogy csak egy alkalom lesz) felkészülnöm meg ugyanúgy fel kell... Gyakorlatilag tanulhatom újra, mert persze nem emlékszem már rá. De nem bánom. Mert végülis érdekel. A téma is, meg a tanítás is.

Igazából az a vágyam, hogy majd ha már vén leszek, a decens jólét megteremtésével a hátam mögött, akkor majd tanítani szeretnék. Nem a pénzkeresetért, hanem azért, mert élvezem hogy segítek, azért, mert ez egy szép hivatás.

Szóval most nekiestem a kapott feladatsort szétboncolgatni, és megnyugodtam, hogy ez nem is nagy vaszizdasz, menni fog, van pár típuspélda, azokra koncentrálok. (Azért a statisztika tankönyvemet olvasva vicces, hogy mennyire kínai nyelven vannak írva a tulajdonképpen egyszerű dolgok, mintha direkt az lenne a cél, hogy csak a beavatottak értsék...)