Pusztába kiáltott szavak

Ezúton leírnám, hogy mi volt a mai vacsora, recept inkluzíve. Nem mintha szeretném beverekedni magam a gasztróblogok körébe, ami mondjuk elég szép mutatvány lenne, persze semmi sem lehetetlen, de utoljára eddig Norvégiában voltam büszke igazán tudományomra, amikor is március 15-én pörköltet főztem, ami köztudottan bonyolult étel. Különösen ha anyu adja a receptet hozzá. Mindez volt öt éve. Na mindegy, szóval ha a szakácskarrierem nem is tört ott derékba, sőt ajnározták az ételt, és tényleg isteni finom lett, ráadásul sztereóban készült disznó- és marhapörkölt, két külön edényben, merthogy volt muzulmán meghívott is. Ráadásul holland török, hogy teljes legyen a multikulti. (És tudjátok milyen nehéz volt a norvég boltban marha meg sertéshúst szerezni? Nem beszélve arról, hogy arrafelé nincs hentes, csak előre csomagolt húsok, aztán silabizálhatod a norvég szöveget, és találd már ki, hogy akkor ez most kóser-e vagy halal. Szóval jó pár percet eltöltöttem tanácstalanul a húsok felett elveszettkiskutya tekintettel, de azért csak megoldottam, mondjuk akit végül megkérdeztem, az ritka kivételként pont nem tudott jól angolul, de megoldottuk testbeszéddel, röf-röf.) Azóta sem főztem pörköltet többé, hát ennyit a konyhatündérségről. Mindenesetre remélem nem azért, mert a csúcson hagytam abba. Szóval, amit ma ettem, a specialitásom: tojásos krumpli. Igazi legénykaja. Könnyen és gyorsan elkészíthető, tápláló és még finom is. Feltalálóját igazán jelölhetnék a Nobel-békedíjra, mindenesetre annyit minimum tett a világbékéért, mint a szépségversenyek vagy a legutóbbi díjazott. Azt mondod, nem tudod, mi az a tojásos krumpli? Nem baj, mások se. Konkrétan eddig akárhány embernek csináltam, mindenki meglepődött, hogy ilyen is létezik e sártekén, ámde aztán ízlett neki. Így legalább jó érzéssel tölthet el a tudat, hogy ha konyhatündér nem is vagyok, legalább egyvalami jót tudok csinálni. Persze olyat nem, mint az anyám (bár néha még talán jobbat is, de mindenesetre pont olyat nem, csak másmilyet). Na jó, akkor jöjjön a recept: krumplit apróra vágni (kétféle lehet, vagy-vagy: kockákba, mondjuk egy-másfélszer-egy-másfél centisekre - ennek a sütése egyszerűbb - vagy karikákba, akkor a karika legyen mondjuk kábé vagy talán picit kevesebb mint egy centi vastag). Olaj a serpenyőbe, forralni, aztán a krumplit sütni benne addig, amíg pirulni nem kezd (de még nem annyira, mintha sültkrumpli készülne, egy leheletnyivel korábban el kell venni). A sütés mondjuk tényleg nagy tudomány, elrontani csak itt lehet, de itt mindjárt nagyon. Ha nem sikerül, ne csüggedjünk, majd legközelebb, vagy leszezmégígyse, de a kukába még sosem kellett kivágnom, mindig minimum ehető volt, de inkább jobb. Szóval ha a krumpli jóra sült, akkor jöhet rá a tojás. (De előtte le szoktam önteni az olaj nagyját, hogy ne legyen már a tojás annyira tocsogós tőle.) Sütni a tojást is együtt vele egy darabig (kicsit kevergetni, de nem nagyon) aztán kész is van. Tetszés-ízlés szerint meg lehet bolondítani hagymával, kis csípős paprikával, szalonnával, delikáttal, satöbbi, de csak módjával, vagy a végén a tetejére sajt is jöhet, hogy ráolvadjon. Isteni finom amúgy, sosem unom meg. Hát ez volt a mai vacsim, jóéjszakátgyerekek.

Időnként eszembe jut, hogy van egy jó pár dobozom tele kacatokkal, régi iratokkal - ki kéne őket pakolni, ki tudja milyen kincseket rejtegetnek még... De valahogy nincs hozzá erőm, hogy ennek este, melóból hazaérkezve nekikezdjek. Mert akkor már dolgozni is kéne vele, a felesleget kidobni, a hasznosakat elrendezni, a házikönyvtár-tagságra nem különösebben érdemes könyveket antikváriumba adni, és így tovább... Ráadásul igazából új bútorok is kellenének, ahova ezeket bepakolhatom, de arra meg nem igazán van most keret. Így hát folyamatosan csak gyűjtöm az erőt, immár sok-sok hónapja. (Ugyanez a laptomra is igaz, ideje lenne már újrahúzni a rendszert, de az is rengeteg időm elveszi.) Az a baj, hogy apránként nehéz pakolni, mert az csak sziszifuszi partizánharc a folyamatosan gyűlő rumli ellen. Hiányzik pár nap, amikor már kitomboltam magam, kipihentem magam, és nem akarok semmi egyebet csinálni, csak takarítani és pakolni... Hát ez van, amikor az ember sokat dolgozik. Tulajdonképpen sokszor már azért fizet (vagy fizetne), hogy több ideje legyen.

Szóval úgy jártam, hogy már megint elvándorolt valahova a mobilom. Hogy "segítettek" neki vagy "magától" csatangolt el, azt nem tudom, mindkettőre van esély. Mindenesetre egyszer hívták róla édesanyámat, de aztán már ki volt kapcsolva / le volt merülve. (Vérmérséklettől függően aláhúzandó.) A lényeg, hogy akár becsületes megtalálónál is lehetett, de bizony a lemerült mobillal a PIN-kód ismerete nélkül nem tud mit kezdeni...

És akkor jól idevésem a tanulságot, hogy mások is okuljanak belőle:

• A PIN-kód tök felesleges. A rosszindulatú egyén úgyis megtalálja a módját, hogy feltörje, a jóindulatút ellenben megakadályozza, hogy lemerülés után bárhogy is visszajuttassa az elkóborolt jószágot a gazdájához.
• A fentiektől függetlenül is érdemes beleírni a mobil belsejébe (mondjuk az akkufedélre) egy elérhetőséget. Ha szerencsénk van, és a megfelelő emberhez kerül elhagyás esetén, akkor legalább van esély, hogy megtalálja az üzenetet. Ha mást nem, akkor legalább a sok-sok hasznos telefonszámmal kistafírozott SIM-kártyát hazajuttatja a becsületes betyár. (Neki az úgyse kell, nekem meg roppant értékes.) Én mindenesetre így fogok tenni ezentúl.

Tudom, hogy vicces meg cuki meg minden, de komolyan ilyen píárcikkeket kell majd olvasnom az Indexen, mint hogy Bajnai Gordon meccset nézett Borsodban? Én pont azt szeretem az Indexben, hogy relatíve pártatlan, szemellenző nélkül olvashatok mindenféle véleményt. Nem arról van szó, hogy bármi különösebb bajom lenne Bajnaival, de azért ez valahogy túl magas labda... Kezdődik a kampány? Persze ha Orbán Viktorról is hamarosan ilyen barátságos beszámolókat olvashatunk, akkor nem szóltam.

Kezembe akadt gyerekkoromnak egy szelete... Autóskártya, tankoskártya, motoroskártya és társai, ugye megvan? Most kotorásztam az egyik kacatosdobozomban, és egy repülőskártya akadt a kezembe. De nem ám akármilyen, ilyen senki másnak nincs! Mert ezt én gyártottam, a saját kezemmel, a saját rajzaimmal :) A Búvár zsebkönyvek sorozat ugye szintén megvan, ugye? Na abból volt a kedvencem a Különleges repülőgépek. (Meg az autós. Meg a csillagászatos. Meg... Most már feltétlenül körül kell néznem, ha otthon járok, hogy újraelőkaparjam őket!) Ebből másoltam ki a képeket a csodakártyákhoz!

Rohadt jók ezek a rajzok, most újra felidéződött bennem, mit el nem pepecseltem a másolásukkal! Nem átlátszó papírra készült, max a kontúr ütött kissé át, de emlékszem, ügyesen emelgettem a papírt, bepillantottam alá és így ment az "indigózás". Külön érdekesség, hogy nagy részük (a korábbiak) még TBSC-s firkapapírra készültek, rajtuk van a Tatabányai Bányász címere. Kb. 5x15 cm méretűek egyébként, úgy kell elképzelni őket. Persze a végeredmény sima rajzpapíron nem lett volna túl tartós, meg talán át is látszott volna (és hát ugye úgy nem lehet játszani, hogy látja a társad, mi van a kezedben), így a hátlapjukra még egy réteg vastagabb papírt ragasztottam. Látszik, hogy jó sokáig készültem velük, merthogy az írásom is jól megváltozott időközben, meg a rajztudásom is csiszolódott rendesen. Gondolom fárasztó volt egy szép kártyát legyártani. Az első képek még mosolyogtatóan bénácskák (az a "gyerekrajznak ügyes" kategória), de az utolsók már zseniálisan jók. Talán most sem tudnék már ilyen jókat rajzolni - na jó, képes lennék, de annyit biztos nem tudnék pepecselni vele, mint amennyit akkor. Mostanra már össze is raktam a fejemben, hogy a legjobbakat újragyártottam a végén, mert valahogy ezek a "kedvenc" gépeimnek tűnnek. Egészen konkrétan a Tomcat, a SR-71 Blackbird és a Harrier egyik elődje. (Az utóbbi kép már simán elmenne könyvillusztrációnak.) Gondolom a végére már nem tetszett annyira az eredeti eredmény. (Hú, meg jut egyembe az is, hogy hányszor lerajzoltam a Space Shuttle űrrepülőgépet... Fejből csudajót tudtam rajzolni, mindig ilyenekkel firkáltam össze az iskolai füzeteim :)) Visszatérve a kártyákra, hogy mikor készültek, nem tudom már pontosan, olyan 10-12 éves lehettem. Az biztos, hogy általános iskolás voltam még, amikor az utolsó készült, és mivel hatosztályos gimibe jártam, max 12 éves koromban. Végül nem hiszem, hogy sokat játszottunk a kártyákkal, merthogy a koncepcióból kissé kihagytam a funkcionalitást: nem igazán került mindegyikre összehasonlítható adat... :)

De elég a szavakból, íme néhány kártyám mutatóba!

Kezdetlegeskék, girbegurba írott betűk (és hát azt sem sikerült jól kimásolni, hogy Messerschmitt)  

Picit már jobb, tanulgatom az árnyékolást ("szálítható", pedig tényleg jó voltam helyesírásból :))

Az alsó kártyán se fesztáv, se hossz, csak egy nem túl ütős motorszám :)

A nagy kedvenc, az űrrepülő mindent visz :)

 Ezek már kicsit később készülhettek, kifogyott a TBSC-s papír és sokkal szebben is írok

Végül a büszkeségek... ezek bizony ma is vállalhatók lennének :)

Ma jó néger munkáshoz méltóan picit sokáig túlóráztam - fél 10-kor jöttem el a melóból... Szerencsére bringával voltam (apropó, délelőtt csodaszép idő volt, így olyan jó volt bringával menni és élvezni a lassan már télbe csavaró ősz egyik utolsó meleg napját), így pillanatok alatt hazateleportáltam. Ami majdhogynem szó szerint is vehető, mert tekertem, mint egy veszett állat. Jól esett az egész napos frusztráció, a számbűvölő ülőmeló után. Alighanem saját rekordot döntöttem, de szakaszrekordot biztos: ha jól emlékszem, még sohasem sikerült a Kálvin tértől a telezöldön eljutni a Nagykörúton túlra. Most megvolt. Éjszaka mintha mindig gyorsabban tekernék, vajon mi lehet az oka?

Október 23. az a nemzeti ünnepünk, amelyre talán leginkább büszkék lehetünk, mégis sokaktól hallottam már, hogy nem is igazán tudják, miként is volt az 1956-os forradalom. Nem úgy, mint mondjuk március 15-e, amelyet alaposan kiveséz a magyar történelemoktatás. '56 viszont mostohagyerek, talán azért is, mert már túl "közel" van, és még a tanárok fejében sem tiszta a kép. Pedig ez az az esemény, ami miatt a világ még ma is csodálattal tekint a magyar nép szabadságvágyára, és ami annyira megrengette a kommunizmust, hogy nem túlzás kijelenteni, ez volt a vég kezdete: bár a szojvetek győztek, az ideológia csúfosan elbukott, az illúzió szertefoszlott. Mi bezzeg gimiben alig tanultunk róla, épp csak átrohantunk az eseményeken tényszerűen, de nem éppen érthetően, az utolsó órák egyikén, már az érettségi szorításában. Szerintem azért is volt így, mert a tanárunk nem is nagyon tudott volna róla többet mondani. Pedig ez már majd' egy évtizeddel a rendszerváltás után volt... Remélem a mai diákok már jobban átélhető ismereteket kapnak, de nem lepődök meg, ha még mindig hasonló a homály. Minden tiszteletem az antik kultúráé, de talán az ókori görököktől és rómaiaktól egy-egy órát le lehetne csípni, hogy több idő maradjon saját közelmúltunk megismerésére - már csak azért is, mert mi magunk jórészt az '56-os forradalomnak köszönhetjük a mai demokráciát. Szerencsére a hiányos történelemleckék miatt én magam nem maradtam ki semmiből - addigra én már rengeteget olvastam a forradalomról. Egyszerűen megragadták az érdeklődésemet az első beszámolók, amik a kezembe kerültek, és minél többet szerettem volna megtudni az eseményekről, és azon belül is főként a személyes élmények vonzottak. Ez vált a kedvenc korszakommá, természetesen minden töribuzi srác kedvenc témája, a második világháború mellett.

Most szeretnék egy könyvet ajánlani, ami mindenki számára értékes lehet, aki kicsit is érdeklődik a téma iránt, vagy úgy érzi, szeretné élvezhető módon gyarapítani hiányos ismereteit - történelemkönyv helyett vagy mellett. Marton Endre: Tiltott égbolt. Ez egy memoár, élménybeszámoló, ami a "száraz" történelemkönyvekkel szemben borzasztó olvashatóvá teszi a könyvet: az íróval együtt átélhetjük, átérezhetjük a kor hangulatát. Szívem szerint kötelező olvasmánnyá tenném... A szerző magyar, de egyben amerikai újságíró, az Associated Press tudósítója. '56 nyarán szabadul a börtönből, ahová mint "amerikai kémet" zárták (így a Rákosi-korszak börtönéről, az ávósokról, és egy koncepciós per lefolyásáról is olvashatjuk személyes élményeit) hogy rácsodálkozzon a már tapasztalható erjedésre. Aztán hamarosan, pusztán az eszmék elsöprő erejével kitör a forradalom, aminek mint lelkes tudósító a lehető legtöbb eseményéből szeretné kivenni részét. Átélhetjük, hogyan győzött a forradalom, majd hogyan tiporta el mégis minden korábbi ígéretet megszegve az irgalmatlan szovjet intervenció elsöprő túlereje. Majd mielőtt emigrációba kényszerül, láthatjuk még azt is vele, hogyan próbálták a (az "igazi" szocializmusban még hívő!) munkások passzív ellenállással. A könyv legnagyobb erénye éppen az író különleges helyzete: szinte minden fontos eseményben részvevő, de mégis egyben kicsit kívülálló szemmel tud nézni, és a "felül" zajló eseményekbe is ugyanoly közelről tud beavatni, mint a forradalom köznapjairól. Nem csak sodorja a történelem, hanem ő maga keresi az eseményeket, ugyanakkor amerikai-magyar újságíróként elemezni, szélesebb kontextusba tenni is képes a történteket, így ráadásul kvázi objektívnek is mondható. Az ilyen könyvek tudják igazán megszerettetni a történelmet - a Tiltott égbolt azon írások egyike, amelyekből megismerhetjük és megérthetjük, ráadásul átélhetjük az '56-os forradalmat.

Nekem az ilyen hírektől kinyílik a bicska a zsebemben (és sajnos sokadszor bosszantom fel magamat). Európában - mit Európában, az Európai Unióban ez annyira abszurd! Mert hogy a közintézményekban mindent le kell írni szlovákul is Szlovákiában, azt még meg tudom érteni, de hogy például a magánhirdetésekhez mi köze az államnak? Mintha valami erkölcstelen dolog lenne, vagy nem is tudom mi, nem szlovákul megszólalni. (Ráadásul ezek a pontok egyszerűen hiteltelenítik a szlovák fél érvelését is.) Annyira nyilvánvaló, mire megy ki a játék... "Szlovákia a szlovákoké"! Nesze neked, békés egymás mellett élés! Aztán majd mit csodálkoznak, ha ezek után a dél-szlovákiai magyarok nem érzik annyira magukénak Szlovákiát? Ennek (már bocsánat) kurvára, de kurvára semmi értelme az EU-ban, és így bizony attól kell tartanom, hogy így még nagyon soká nem fogjuk meghaladni az amúgy értelmetlen nemzetiségi ellentéteket.

Ez a gól eddig nem volt meg a fejemben, hát most ki is posztolom, mert a kötelezők közé tartozik: igazi "ilyen nincs, és mégis van" kategória! Lehetetlen helyről lőtt, klasszikus gól, a most visszavonuló Vieritől.

Gyönyörű ez a látványterv-animáció! Mekkora királyság lenne már... Felhőkarcolók, egy kis "Manhattan" Csepelen. Bárcsak megvalósulnának ezek az izgalmas formájú toronyházak! (Nem is beszélve a másik álomról, a budapesti olimpiáról...) Nekem különösen az íves torony tetszik. Az biztos, hogy ott fekszik még a belvároshoz közel egy hatalmas, kihasználatlan terület, ami ráadásul a Duna határozottan, földrajzilag is elkülöníti a belvárostól, tehát bátran lehet hozzányúlni. Ideális hely lenne egy markáns, modern, toronyházas negyednek. Ne herdáljuk el a lehetőséget! Szárnyaljon bátran az építészek fantáziája!

Ejj, de jó meccs volt ez a Debrecen-Fiorentina! Alig kapcsoltam be a tévét, már gól (de a Loki lőtte!), az első tíz percben már három gól, az első félidőben hat... Csak kapkodtam a fejem, kár, hogy ebből négyet a Loki kapott. De nem omlottak össze egyáltalán egyik kétgólok hátrány alatt sem (ahogy azt az olasz edző külön is méltatta) és úgy játszottak, hajtottak, hogy a végén az egyenlítés is majdnem sikerült. Kár, hogy kicsit későn jött a harmadik Loki-gól - az utolsó percekben csak rugdosták minél messzebb az olaszok a labdát. Egy magyar csapat ellen, a BL-ben! Az első pont végül nem jött össze, de micsoda meccs volt! (Azért vicces volt, hogy Sepp Blatterről bevágtak egy snittet a meccs alatt, amikor egy jókorát ásított Bajnai és Kisteleki közt. Akkor épp nem pörgött a meccs, és úgy látszik, a magyar prominensek poénjai sem sercegtek :))

Csak azt tudom mondani, ne legyünk telhetetlenek. Az ilyen meccsekért kell nekünk küzdeni azért, hogy újból és újból bejussunk a Bajnokok Ligájába! Itt lehet tanulni, edződni igazán. Nem az eredmény számít, hanem a játék, és ha megtanulunk jól játszani, akkor majd később jönnek az eredmények is! Nem most kell "megnyerni" a BL-t bunkerfocival, hanem majd jövőre vagy azután, amikor több rutinnal tudjuk hozni a szép játékunkat! Bravó, Loki!

(A nagyválogatottra is ugyanez igaz, nem eredményt várunk még, hanem játékot.)

Épül a 4-es metró Budapesten - persze ahogy az nálunk szokott lenni, egyre csúszik az átadása. Ezen már nem is kérődzök sokat, azt hiszem, senki sem lepődik meg rajta. Lesz még egy meccsük a beruházóval, de íme a lényeg: "Ha szigorúan követnénk a szerződést, a Bamco már rég meghaladta a követelhető kötbér felső határát, ami a szerződési összeg 10 százaléka. A mi kezünkben csak a szerződésbontás lehetősége van, annak viszont nem lenne értelme, mert egy új vállalkozó már biztos drágábban fejezné be a metrót." Magyarán, a nyertes beruházó anno legrosszabb esetnek alighanem simán beárazta előre ezt a késedelmet, levont az árból tíz százalékot, viszont már nincs miért sietnie. Jó, mi? Hát ez van. (Ha meg ügyesen csűr-csavar, még jobban is jár.) Végülis sejthető volt, hogy nem lesz diadalmenet az alagútfúrás, de azért ez a tempó tényleg csigalassú.

Összehasonlításképpen, itt szokták idézni a következő hírt: Madrid négy év alatt 90km-nyi metrót épített, mindössze kétszeres pénzért. Azért vegyünk visszább kicsit a demagógia-faktorból: a hírből az is kiderül, hogy a fele igazából kéregvasút, ami olyan, mint a mi kisföldalattink - sokkal olcsóbb és egyszerűbb építeni, csakhogy ilyet a budapesti belvárosban sajnos nem nagyon lehet. (Hacsak nem akarjuk a fél várost is átépíteni.) Nem beszélve arról, hogy a budapesti földtani, talajmechanikai viszonyok bonyolultabbak. Mindezzel együtt azért nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy lehet ezt gyorsabban és jobban is csinálni...

De lépjünk tovább. Mindettől függetlenül, ami a legnagyobb elbaszás a négyes metróban: sok hűhó majdnem semmiért. Szinte minden utcasarkon megáll majd, így nem lesz valami gyors ez a vonal. (Sem.) A koncepció kissé elbaszott: be kellene látni, Budapest nem metrós város. Sosem lesz már olyan sűrű hálózatunk, mint egyes nagyvárosokban. (Ez nem biztos hogy baj lenne, Budapest villamosos városnak épült - csak nem kellett volna felszedni a villamossíneket...) A metró itt nem arra való lenne, hogy elvigyen háztól házig, hanem arra, hogy gyorsan átrepítsen a város egyik végéből (csomópontjából) a másikra. Hát erre nem lesz jó a négyes. Jó lesz azoknak, akik pont a megállók mellett laknak (épp ezért is lobbizták ki a sok megállót), de a közlekedési problémák közül alig old meg valamit. Szóval kár ezért a sok gőzért pénzért.

Az U20-as vébén bronzérmet szerző srácok végérvényesen és visszavonhatatlanul hősök lettek. Ugyan ezt már megelőlegeztem kicsit korábban is, de az utána jövő meccseken rátettek még rengeteg lapáttal. Hősök, mert megadták azt, amit nekem a magyar foci eddig még életemben soha: világversenyen izgulhattam értük sok-sok csodálatos, hihetetlenül izgalmas és győztes meccsen át. (Sosem felejtem el azt, ahogy a munkahelyemen a többiekkel állva szurkolva alig bírtam odanézni Koman 11-esénél a bronzmeccsen, vagy ahogy ordítottam az olaszok elleni meccs hosszabbítása végén...) És mindezt nem a szerencsének, hanem az ő jó játékuknak köszönhettük. Kis szerencse is kellett az éremszerzéshez, de ezt a kis "segítséget" maximálisan kiérdemelték, a véletlennek ehhez semmi köze - sőt, ez a bronz a legkevesebb, amit megérdemeltek!

Nem szabad azért áltatni magunkat, bármilyen szép is az eredmény, azért ez nem az igazi vébé volt még, sőt még csak nem is a nagyválogatott szint. Vajon lesz-e belőlük sztár a "nagyok" közt is? Mindannyian biztos nem, de néhányuk talán, ezt joggal remélhetjük! Látható, hogy tényleg komoly munka folyik az utánpótlás szintjén. Még dolgozik a kétely az emberben: nyertünk mi ifi-eb-t '85-ben is, mégsem lett belőlük semmi... Ám van egy nagyon nagy különbség: az a kor teljesen más volt. Nem arra gondolok, hogy akkor még úgy tűnhetett, többé-kevésbé minden rendben, és csak belülről rohadt a foci, hanem a rohadás egyik okára: akkor még nem mehettek külföldre játszani. Nem úgy, mint most! Ez a jövő... Srácok, ti már most is rengeteget tettetek, ha közületek néhányan itt megálltok, akkor is hősök maradtok. A többiek számára pedig a neheze most jön: irány a jobb külföldi ligák kezdőcsapata, erősödjetek, tanuljatok, verekedjétek be magatokat a legjobbak közé, és évek múltán tegyétek újból naggyá a magyar focit!

Szinte hihetetlen, mennyire bejött az előző poszt megérzése... Utánpótlásválogatottunk játszott (és megnyert) egy csodálatos, hihetetlenül izgalmas meccset az olaszok ellen, a nagyválogatott pedig végülis simán, a papírforma szerint kikapott a portugáloktól, ezzel az utolsó vb-remények is elszálltak. (A matematikát inkább hagyjuk, Portugália otthon 100%, hogy megveri Máltát, és mehet pótselejtezni - így a svédek is elbuktak az ő vereségükkel.) Nem szeretnék beállni a válogatottat rugdosók sorába, nincs ok erre: küzdöttek tisztességesen, voltak nagy helyzeteink is, de a tudáskülönbség érvényesült is, szerencse nélkül (lásd kapufa) végképp nem megy. Ez volt a realitás. Portugáliának ez a meccs vérre ment, és úgy is játszott. Dánia ellen jön egy becsületbeli meccs, de tanulságai annak már nem igazán lesznek, annál inkább az útnak idáig.

A vébét nem most buktuk el (sőt nem is "buktuk": nem sikerült elérni) hanem a szeptemberi két hazai meccsen. Mindkettőn legalább egy döntetlent ki kellett volna harcolni, és már csak ennyivel is most mi lennénk előnyben. Benne volt abban a két meccsben, lett volna reális esély, de lássuk be, ehhez nem ment eléggé a játék sem. Az is tanulságos, hogy bár a mezőnyjátékban alárendeltebbek voltunk a mostani meccsen, mint a hazain, mégis több nagy helyzetünk volt, de mégis jobban kikaptunk. Félig-meddig jött be Koeman figyelmeztetése ("lehet támadva 4-0-ra kikapni, és védekezve 1-0-ra nyerni"). Látni kell azt, hogy csoda nem történt szeptember előtt sem, a kötelező nyerhető meccseket mind hoztuk, a meglepetésgyőzelmek-döntetlenek viszont nem jöttek össze. Koeman szimpatikus ember, de hogy igazán jó edző-e, az nem derült ki.

Lássunk hát egy, a gazdaságban alkalmazott SWOT-elemzést (erősségek, gyengeségek, lehetőségek, veszélyek) a magyar válogatottra!

Erősségek:

• Küzdeni tudás. Egyik meccsen sem játszottunk szánalmasan, de a legjobban egy vesztes, svédországi meccsen. Küzdeni mindenképp tudunk, de pusztán ezzel csak az albánok ellen nyertünk.
• Középpálya. Ez csak relatív erősség, de általában nem itt maradunk alul, inkább akkor, ha túlságosan defenzíven, kishitűen játszunk, és átengedük a középpályát az ellenfélnek. A portugálok ellen mindkét meccsen akkor voltunk alárendelve, amikor ez történt- a kivágott labdák visszakerültek hozzájuk, és gólt is kaptunk. Onnantól kezdve meg már futottunk az eredmény után.
• Cselek. Nem vagyunk bénák. Ha meg merjünk csinálni a cseleket, jó dolgok szoktak kisülni belőle! De ha meg se próbáljuk, nem megy. (Természetesen ez is relatív erősség, nem arra gondolok, hogy szét tudjuk cselezni az ellenfeleket, de eddig akárhányszor játszottunk jól, mindig benne volt egy kis finesz is, nem csak a robotolás.)
• A közönség. Rég túl vagyunk már azon, hogy túl sokat várjunk. Mi már minden apró sikernek örülünk. Pusztán a jó játéknak is.

Gyengeségek:

• Védelem. Én azt gondolom, valamelyest mindenképp változtatni kell a játékrenden, méghozzá a támadás irányába. A védelmünk olyan, amilyen, szódával elmegy, de be kell látni, hogy nem tudjuk 0-ra lehozni a meccseket. Különösen nem azokat, ahol teljesen beszorulunk védelembe. Ezért feljebb kell tolni a védekezést, zavarni kell már a támadásokat a félpályán is, labdát szerezni és muszáj nem egy, hanem két gólt lőni! Nem megy másképp, a catenaccio az olaszok játéka, a magyaroknak sosem ment. (Az U20-asoknak sem, az olaszoktól gólt kaptunk abban a félidőben, amikor nagyon beálltunk.) Egy góllal meg többnyire csak döntetlen lesz. Ha elfáradunk a végére, hát elfáradunk, de az elején meg kell próbálni előnybe kerülni! A védekezős, kontrázós játék akkor már jól megy nekünk, ha vezetünk. De két meccsből legalább egyen vezetést kell szerezni! Amint döntetlenre kezdünk játszani az elején, elbukunk.
• Góllövés. Sajnos ez sem megy. Egyelőre nincs olyan klasszis csatárunk, mint a svéd Ibrahimovics, aki meg tudja csinálni, hogy egyetlen helyzetét gólra váltja. De ez is csak azt jelenti, hogy több helyzet kell, tehát több támadás! Torghelle nem rossz gyerek, de be kell látni, hogy csak közepes, nem ő fogja sorra lőni a gólokat. Nem lehet rá csapatot építeni úgy, mint Ibrára. Az egycsatáros játék vele nem megy. A támadósorunkat át kell szervezni.
• Sebesség. Nem a futásra gondolok, hanem mentálisan. Nem lehet annyit tologatni a labdát. Passzoljunk vagy cselezzünk, de próbáljuk meg. Gólhelyzetbe váratlan (=gyors) húzásokkal lehet kerülni, a jobb csapatok nem fogják tálcán kínálni a lyukakat.
• "Első 15 perc." Utálom azokat a nyilatkozatokat, hogy az első 15 perc döntő lesz! Miért döntő? Pont ez az, hogy ki akarjuk húzni... Igazából ez a valódi probléma nem ezu, hanem amit tükröz: kishitűség! Előre átengedünk az ellenfélnek negyedórát? Nem szabad! Addig is fáradunk. Essünk nekik, ameddig még van ugyanannyi energiánk, mint a nálunk (papíron) jobb ellenfélnek! Lásd újból az U20-asokat: micsoda kezdés, de az első félidő alatt megnyerhették volna az egész olasz meccset.

Lehetőségek:

• Koeman marad. Kicsi kérdőjelet tettem edzői kvalitásai mellé, de vegyük lehetőségnek azt, hogy nyugodtan dolgozhat. Ő is tanulhat a hibákból. De most már tényleg bizonyítania kell! És talán most bátrabban és ügyesebben nyúl egy-két új emberhez...
• Az utánpótlás. Egyszerűen nem találok megfelelő szavakat, hogyan szerepelünk az U20-as vébén... Most már kijelenthetjük, ez a generáció a jövő reménysége. Persze ez nem elég, közülük nem mindenki fog beérni, de csak így tovább! (Természetesen pusztán egy évfolyam nem elég, de remélem, hogy a náluk fiatalabbak között is vannak is hasonlóan jó játékosok.) Valami elindult, talán most megtanulunk nyerni. Az a két ugyanolyan gól az olaszok ellen: Koman passzai (hihetetlenül jól látta a helyzetet és pontosan arra a pici helyre adta, ahova kell), Németh félelmetes helyzetkihasználása (nem tétovázik, csak cselekszik és belövi) pontosan az, amit a nagyoknál még gyengeség.

Veszélyek:

• Na ez az, ami már igazából nincs. Mi fenyeget bennünket, egy csúnya vereség? Na és! Megszoktuk, már tudjuk hol a helyünk... Kockázat már nincs. A legrosszabb rémálmok már megvoltak. Innen csak feljebb van, tehát már csak nyerhetünk. A portugálok ellen senki sem örül jobban az 1-0-s vereségnek, mint a 3-0-snak, csak a játék számít. Ha meg jól játszunk, majd csak jön eredmény is. Ezt kell belátni. Merjünk kockáztatni! Hajrá!

Párizsban jártunk - jöjjön hát az újabb útibeszámoló, de (mint korábban) részletek helyett inkább a hangulatokra, érdekességekre szorítkozom.

A fény városa. Azt hiszem, sikerült a legjobbkor feljutni a Diadalívre, mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy tegyen úgy, mint mi: napnyugtakor látogassa meg. A Champ-Élysées másik végén, a Concorde téren (amit nem a csodálatos utasszállító repülőgépről neveztek el, bármennyire is megérdemelné ez a gyönyörű iparművészeti műalkotás) kezdve utunkat végigsétáltunk a valóban lenyűgöző sugárúton.

Forgalmas picit

(Érdekesség: december 2-án a tökéletes a látvány, ekkor a nap pont a Diadalív közepén nyugszik le a Champ-Elysées végéről nézve. Nem véletlenül: ez Napóleon nagy győzelmének, az 1805-ös austerlitzi csatának napja. Nem akármi, hogy egy egész város elrendezése őrzi ezt a dátumot!) Kicsit soknak tűnő 9 eurót leszurkolva fel is mehetünk rá, ámde mennyire megéri! Szerintem ez a leggyönyörűbb hely egész Párizs megtekintéséhez: ide futnak be csillag alakzatban* a sugárutak, és innen jól látszik a másik nevezetesség, az Eiffel-torony is. (Az Eiffel-toronyból is szép a kilátás, na de onnan pont a tornyot nem látni...) Azt mondják, Párizs a fény városa - számomra itt nyert értelmet a jelző. A kilátás napnyugta után nemcsak szép, egyszerűen gyönyörű! Párizs fényei: nagyjából délre a kivilágított torony, keletre a Montmartre dombja, nyugatra a modern negyed, a Défense sziluettje, a modern diadalívvel, a még vörösen derengő zenittel, és minden irányban a sugárutak autólámpáktól piros-fehér csíkja. Szóval én esküszöm, ilyenkor a legszebb a kilátás - érdemes így időzíteni! Pedig nem is terveztem el, csak így sikerült. Persze azért Murphy keze is benne volt a dologban, mert pont ekkorra merült le az elem a fényképezőgépemben - ám annyi baj legyen, annál több kép maradt a retinámba vésbe...

* Franciául: Étoile. Ez volt a metrómegálló (végállomás) neve is, szóval láttam párszor kiírva. De magyarul kihagyhatatlan poén a ferdítése, én így hívtam: étolaj :)

Az utolsó (elég elmosódott) kép, mielőtt lemerült az akku. Ez a Défense.

Közlekedés. A kedves káosz. Merthogy a gyalogosok meg a jelzőlámpa, az két külön dolog. Ez volt az első kép, amit készítettem:

Azt hittem, az ekkor először felbukkanó Eiffel-toronyt fényképezem, de mi lett belőle: nini, egy gyalogos lazán átmegy a piroson. Véletlen? Dehogy! Mindig ezt csinálják. A lámpa valamiféle indikatív jelzés csak, hogy alapesetben kinek van elsőbbsége... És az autósok is tűrik, ha úgy esik, hogy kicsit fékezniük kell emiatt, nem tenyerelnek rá a dudára egyből. Fegyelmezett magyar gyalogosként mi egy darabig vártunk ilyenkor, de aztán később akklimatizálódtunk, és simán átmentünk a piroson is. (Mondjuk mi legalább szaladva, nem mint a laza párizsiak :)) Mintha a Balkán lenne, de nekem tetszik!

A metró meg hihetetlen sűrű, mindenhova el lehet jutni vele. Mondjuk nem olyan "puccos" (nem mélyrefúrt, hanem mint a kisföldalattink) és jóval többet kell gyalogolni, lépcsőzni, mint nálunk. (Na és?) Szóval jó dolog. Nem beszélve arról, hogy rendes beléptetőrendszer van (nem mogorva/unottfejű ellenőrök) és a jegy sem egy útra jó, hanem másfél óráig. Ez korrekt. Nem bánom, fizessük a BKV-vezetőség tanulmányútját ide, csak aztán vezessük be! Azért a villamosokat hiányoltam...

Défense. A felhőkarcolók látványa messziről (a Diadalívtől) is lenyűgöző, és közelről is jópofa ez a városrész. Érdemes rászánni egy kis kitérőt is! Mondjuk nem annyira megdöbbentő, mint Frankfurt (na az a város "tiszta Amerika"), de szép látvány a modern negyed és a hatalmas kocka diadalív. Szerintem bejön: nem telepszik rá a patinás városra, ugyanakkor modern, nagyvárosias. És nyilván jó az üzletnek is, irodák kitűnő kilátással... Kis reflexió: imádom a régi házakat, és óvandónak tartom a régi utcácskáinkat - de nekünk is lehetne ilyen: nekem kifejezetten tetszene mondjuk egy toronyházegyüttes Csepelen, az lehetne a "magyar Manhattan". Nem zavarná a városképet, viszont kifejezetten emelné Budapest presztízsét. Lám, Párizsban is működik!

Kávéházak. Meglepően sok van, minden utcaszakaszon van kettő-három! És nem csak a turistanegyedekben. (Meg pékség is. Hogy élnek meg ezek? Mondjuk megértem, isteni péksütemények vannak! Tudnak enni, az biztos! Mégsem láttam elhízott embereket. Hogy csinálják?) Délben és este pedig megtelnek élettel... Tudnak élni ezek a franciák, nem valami munkahelyi menzán sorvadnak, hanem kiugranak egy kávézóba kajálni. Vicces, hogy kifelé, az utca felé vannak fordítva a székek! Jó sűrűn. Mint a faluban, "ülnek a lócán" és nézik a forgalmat :)

Végezetül, pár tipp a szálláskereséshez:
Szállást itt érdemes keresni, itt találtam a legolcsóbb ajánlatokat ugyanazokra a hotelokra: http://www.paris-reservations.com/
De itt érdemes foglalás előtt elolvasni az utazók véleményét: http://www.tripadvisor.com/

Reformra, javításra szorul a magyar egészségügy, ez kétségtelen. Épp most is megy a huzavona, "aprópénzért" harcolnak a kórházak. De miért mondom a milliárdokra, hogy aprópénz? Mert valójában rengeteg pénz hiányzik a rendszerből - hamarosan számokban is levezetem. Ez az, amiről valahogy kevés szó esik. Pedig a számok azok, amelyek igazán kérlelhetetlenek...

Először is kiindulásképpen egy siralmas adat. Magyarországon egy kezdő szakorvosi fizetés nevetségesen alacsony, nagyjából nettó 100 ezer Ft, és később sem nő az égig: az orvosi átlagfizetése a jobban fizetett Budapesten is nettó 150 ezer körüli (vidéken kevesebb). Nevetségesen kevés! Ne felejtsük el, micsoda felelősséggel járó szakmáról van szó! (A bér persze növelhető ügyelettel, de lényegesen csak az orvos kizsigerelésével - tudniillik az ügyelet a közhiedelemmel ellentétben fárasztóbb, mint egy normál munkanap. Kérdezzétek csak az orvosokat!) Ez mondjuk a hivatalos szám, emellett ott van a hálapénz... De mielőtt szemforgató módon morális prédikációkba kezdenénk, lássuk be, hogy jelenleg a paraszolvencia tartja egyáltalán lélegeztetőgépen az egészségügyet, enélkül már tényleg szinte alig lenne, aki megmaradna az orvosi pályán. Így is hatalmas hiány van: 32 ezer orvos van Magyarországon, de még nagyjából 10%-nyi állás betöltetlen. Tehát a magyar orvosnak egyszerűen muszáj túlóráznia (ügyelnie), egyrészt mert kötelező (egyszerűen nincs elég orvos), másrészt mert anyagilag is rászorul. Már bele sem kezdek a nyugati orvosi bérekkel való összehasonlításba, talán köztudott, hogy a "többszörös" szó enyhe kifejezés (a lemaradás sokkal nagyobb, mint más szakmákban)...

Akkor visszatérve picit a hálapénzre. Nem jó ez így, és az orvosok többsége sem szereti. De rászorul ugyanúgy, mint ahogy rászorul a papíron minimálbéren dolgozó is a zsebbe kapott fekete fizetéskiegészítésre. (Ez egy ilyen ország sajnos.) Ezért nincs abban a helyzetben, hogy visszautasítsa, még ha a valójában a gyógyítás minősége nem is ezen múlik. Vannak szomorú kivételek, de a többség számára az egész csak megalázó. De muszáj! Egy újabb szám: felmérések szerint hálapénzre durván 50 milliárd költünk el évente Magyarországon. Tehát ennyi eleve hiányzik a kasszából! Ezzel hivatalosan nem számolunk, mégis fizetjük. Ez átlagosan orvosonként kb. 130 ezer havi nettó kiegészítést jelent(ene), de nem véletlenül emeltem ki, hogy átlagosan: borzasztóan egyenetlenül és igazságtalanul oszlik el. (Közismert példa a szülészet, ugyebár - a gyerek mindennél fontosabb, ott van bőven hálapénz is...) Ennyit az ingyenes egészségügyről! Az ingyenesség vagy önáltatás, vagy hazugság.

Induljunk ki hát a következő dolgokból: 1) a hálapénzrendszer nem jó, tehát hivatalosan kéne ehelyett fizetni; 2) az orvosok borzasztóan alul vannak fizetve, tehát növelni kéne a bérüket; 3) az orvosok túl vannak terhelve, legalább a hiányzó helyeket be kellene tölteni. Számokra lefordítva, növeljük mondjuk az orvosi fizetést átlagosan nettó 200 ezer Ft-tal - ebből 130 ezer csak a hálapénz kiváltása! Ez már talán elég érdemi változásra. (Kis kitérő: elég a nettó fizetéssel számolni, mert az orvosokat az állam fizeti, az adó és járulék visszakerül az államhoz. A valóságban persze a tényleges költségvetési tárgyalásoknál az egészségügyi minisztériumnak ennél jóval több összeget kell kérnie... De nézzük nagyon felülről a dolgokat, és üljünk be egy képzeletbeli miniszterelnöki székbe, az adó rész visszatérül, csak a nettó összeget kell előteremteni ténylegesen.) A bérnövelés számokra lefordítva évente kb. +75 milliárd forint. A hiányzó helyek betöltése (ugyanezen a bérszinten) évente kb. +10 milliárd forint. És akkor még nem beszéltem az ápolókról, akik szintén borzasztóan alul vannak fizetve, szintén hiány van belőlük, és nélkülük szintén nem működik az egészségügy! Azt nem lehet megtenni, hogy csak az orvosok fizetését emeljük, az ápolókra nem gondolunk. Nagyságrendileg ez is tízmilliárdokat tesz ki. Szóval még nem csináltunk semmit, csak az orvosokat (ápolókat) tisztességesen megfizetjük, ez jóval több mint százmilliárd lenne évente!

Hogy tudjuk hova tenni ezt a számot, a teljes magyar GDP nagyjából 25 ezer milliárd forint. A teljes állami költségvetés nagyjából fele ennek. Ehhez képest még nem is tűnik olyan soknak - csakhogy a magyar állami költségvetés hiánya nagyjából ezer milliárd forint - és ezt kéne lefaragni! Ehelyett itt van még jó 100 milliárd, amire költeni kéne... A teljes egészségügyi költségvetés valamivel több, mint 700 milliárd - de ez bruttó (adók, járulékok nélkül) tehát a mi nettó számításaink szerint még ennél is kevesebb! Érzékelhető már, milyen sok hiányzik belőle? Ennyit nem lehet megtakarítani a jelenlegi ("ingyenes") keretek közt  - a kórházakban már nem nagyon van honnan... Vagy a gyógyszerár-támogatás csökkenjen? Kb. 150 milliárd forintot tesz ki. Vagy más állami kiadásoktól csoportosítsunk ? Mindennek csökkennie kell enélkül is, késhegyig menő csata folyik a milliárdokról is, nemhogy százmilliárdról... És végül, az adórendszer is túl van feszítve, nemhogy növelni lehetne, kínzó az igény az adócsökkentésre.

Amire ki akartam lyukadni, hogy a mai egészségügy borzasztóan alul van finanszírozva. Beleringathatjuk magunkat az ingyenesség hitébe, de ez egyrész már most sem teljesül (gondoljunk a hálapénzre, vagy a magánorvosokra), másrészt ezen felül is hiányzik egy csomó pénz. Nyilván van, ahol működtethető lenne hatékonyabban is, de a hatékonyság egyrészt további sok pénzbe kerülne (értsd: meg kell fizetni a hozzáértő menedzsereket, a hatékonyságnövelő beruházásokat), másrészt egyszerűen képtelenség még annyit megtakarítani, amennyi hiány van. Szóval vagy felejtsük el az ingyenességet, vagy fogadjuk el, hogy az "ingyenesség" ennyi pénzből ennyi sorbaállást, várakozást jelent. (Ha több orvost fizetnénk meg, hamarabb sorra kerülne mindenki. Ha az orvosnak telik képzett asszisztensre is, aki elvégzi helyette az admiszisztráció zömét, még hamarabb. De ez megint csak pénz, pénz, pénz...) Csoda, hogy még senki sem tudott eddig csodát tenni az egészségügyben?

Hogy értelmes megoldási javaslattal álljak elő (de ez már szigorúan magánvélemény): szerintem csináljuk! Hagyjuk már el végre az ingyenes egészségügy ideáját. Növeljük jelentősen (mit jelentősen, drasztikusan!) az egészségügyi dolgozók bérét. Legyen vizitdíj. Faragjunk a gyógyszerkasszán - nem kell mindent támogatni, válogassuk meg jobban, mit. Legyen többszintű az egészségügy: aki akar, fizessen kevesebb járulékot, de ha orvosra szorul, fizessen önrészt - aki nem vállalja ezt a kockázatot, az fizessen több egészségügyi járulékot a béréből. De mindez semmiképp sem a költségvetési megszorítások része legyen, hanem rendszerszintű átalakítás.

Most mondja nekem valaki, hogy Budapest nem bringás város! Kimegyek az erkélyre, balra nézek, és tele van biciklivel a szomszéd erkély meg a szomszéd ház gangjai. Jobbra meg épp valaki betolta a biciklijét a lakásba. Pedig ez itt a belváros, neméppen zöldövezet.

Még mindig kevesen bicikliznek a városban, de egyre többen, a haladás évről évre szemmel látható, a biciklis tömeg hangja hallható. Már nemcsak a biciklis futárok meg pár elszánt őrült mer kitekerni a pesti utakra. Ha vannak is konfliktusok, az autósok is kezdik elfogadni, hogy bringások márpedig vannak. Ilyen szempontból inkább a járdán tekerők és a tapló bringás kisebbség okozhat egyre több gondot, hiszen a gyalogosok szimpátiáját nem szabad elveszíteni! Nem csak a biciklisek érdekéért, hanem egy élhetőbb Budapestért folyik ez az alulról szerveződő küzdelem.

Kapcsolódó sztori: a múltkor munkába menet pont előttem egy biciklis áttekert a piroson a zebrán, bunkó módon épp a gyalogos orra előtt, ő meg teljesen jogosan rákiáltott. Aztán gyorsan utánatekertem, pedig el is kanyarodott, nem arra, amerre én tartottam volna. Beértem, és jól lebasztam, hogy legközelebb figyeljen a gyalogosra. Nem szólt egy szót sem vissza, én meg otthagytam, remélem azért hatott. Na az ilyeneket kell jól helyretenni, mert nincs rosszabb annál, ha a biciklisek megkapják a bunkó eposzi jelzőt. (Persze ez független attól, hogy bicikliről van szó vagy autóról, kutyaszarról vagy bármiről. Figyeljünk oda egymásra és a környezetünkre, legyünk kedvesek és előzékenyek - mindenkinek jobb!)

Sokan bicikliznek már, de sokaktól hallottam azt is, hogy bicikliznének ők is, de Budapesten nem merészkednek ki a forgalomba. Végülis érthető, a Körúton például én simán végigtekerek - de én bátor vagyok, viszont megértem azt is, ha valakinek ez már sok. Pont ez a probléma, hogy még borzasztó fejletlen a bicikliút-infrastruktúra. Pedig mennyivel barátságosabb, élhetőbb a város, ha a többség biciklivel vagy gyalog közlekedik a forgalomcsillapított, esetleg autóktól teljesen elzárt belvárosi utcákon. (Van példa bőven a fejlődésre, gondoljunk csak akár a Ráday utcára, a Mikszáth tér környékére, Ferencváros fejlődő részeire, vagy az V. kerület éppen átépülő utcáira - be lehet akár hajtani oda, mégsem fulladozik mindenki az átmenőforgalomtól, és nem kell minden négyzetcentiméternyi helyen parkoló autókat kerülgetni.) Nem vagyok az autósok ellen, nekem is van autóm, nemcsak dísznek - de be kell látni azt is, hogy egyáltalán nem szükséges és nem is magától értetődő alapjog mindenhova autóval menni. A belvárosban sokszor egyénileg is ésszerűbb és társadalmilag is hasznosabb a biciklit (és természetesen a tömegközlekedést vagy a két lábat) használni közlekedésre. Kisebb az autózaj és tisztább a levegő. Persze nem is akarok senkit kipofozni az autójából. De legyen tér a gyalogosoknak és a biciklinek is, hogy aki szeretné, nyugodtan használhassa a bringáját. Ezért kell még sok-sok Critical Mass!

Szerintem ez egy rohadt jó cikk a szlovák-magyar konfliktus témában. Lényeglátó, reális, mégsem finomkodó. Akit érdekel a téma, annak ajánlom.

Azért hadd idézzek is belőle (kiemelés tőlem). Remekül láttatja, miért is kell odaát baszogatni a magyarokat:

"... ama ország szívatja a magyarságot leginkább, amely velünk együtt lépett be az európai úri kaszinóba. A térség eminense, a Nyugat kedvence: Szlovákia. De ha ennyire jól megy nekik a szekér, akkor miért csinálják? Pont ezért. 

A szociális demagógia gyakorlati, nemzetgazdasági szintű érvényesítésére - velünk ellentétben - moratóriumot hirdettek, de a népnek ugyebár kell valami ópium. Ez pedig Pozsonyban az "etnikai populizmus". Amíg a multiknak jól megy a dolga odaát, az EU magasról tesz a nyelvtörvényre. A művelt Nyugat nagyhatalmi államnemzetei amúgy is idegenkedő viszolygással nézik a civakodó etnikai kultúrnemzetek perpatvarozását."

Ahogy az már lenni szokott, a "mégis mit kell tennünk?" kérdésre nehéz válaszolni, de azt nagyon jól látja a lényeget, hogy mivel tudunk mi beleszólni a kisebbségek helyzetébe. Szomszédaink fölé kell nőni. Gazdaságilag. Úgy bizony, nagyon egyetértek! (Nem, szó sincs háborúról, még harcról sem, ez pusztán nemes vetélkedés. És minél szorosabbak a gazdasági kapcsolatok, annál kevésbé akar bárki is balhét. Mert hőbörögni jól esik, de a saját pénztárcájának senki sem ellensége...)

Pénteken végre megnéztem a Gran Torinót. Mivel mindenki nagyon dicsérte, ezért tulajdonképpen sokat is vártam tőle, ennek ellenére felülmúlta várakozásaimat: egyszerűen zseniális, nem is találok rá jó szavakat. Ezt a filmet mindenképp látni kell! Az egyik legjobb azok közül, amit valaha láttam, nekem bekerült a kedvenceim közé. A műfaj tulajdonképpen dráma, a téma, ha úgy tetszik, a rasszizmus. Csakhogy drámaisága ellenére tele van remek humorral (a drámai utolsó félórát leszámítva sokszor jobban röhögött a mozi, mint egy komédia alatt), és félrevezető lenne az is, ha egyszerűen a "rasszizmusról szóló" moziként aposztrofálnám: nem a rasszizmusról, hanem az értékekről szól. Többet nem is mondanék róla, aki eddig még nem látta, az mindenképpen nézze meg! Clint Eastwood félelmetesen jó színész és aranykezű rendező. Azt mondják, a csúcson kell abbahagyni - ennél jobb befejezést nem is találhatott volna színészi pályafutásának. Szerencsére rendezőként még folytatja... Egy biztos, ő már legenda.

Ez nevetséges: éjszakai kijárási tilalmon gondolkodik Eger önkormányzata a 14 éven aluliaknak 10 óra után, 16 éven aluliaknak éjfél után. Elképesztő vaskalaposság! Nehogy már az önkormányzat akarja nevelni a gyerekemet! Kismillió olyan helyzetet el tudok képzelni, amikor kint tartózkodhat a már nem olyan pici gyerek, és semmi köze a "romlott erkölcsökhöz", sőt! Például: én is vettem részt ebben a korban éjjeli focikupán. Nem mehetnék ki a sportcsarnok környékére sem kicsit levegőzni, mert mi van ha épp arra jár a rendőr? Vagy: nem szaladhat le a 13 éves fiú a közeli éjjel-nappaliba sem, ha mondjuk beteg a szülő? A szomszéd házban lakó gyereknél sem játszhat sokáig, mert már nem tud egyedül hazamenni a saját utcájában? Értem én a jó szándékot, de a gyakorlatban bizarr és értelmetlen helyzeteket okozhat ez. Ne vicceljünk már! Eger gyönyörű város, de ha ezt komolyan bevezetnék, biztos nem akarnék oda költözni...

Érdekes interjú Pokorni Zoltánnal. Ne vegyétek politizálásnak, de azt hiszem nem túl merész dolog kijelentenem, hogy minden bizonnyal ő lesz a jövő évtől az oktatási miniszter. Épp ezért érdemes odafigyelni a szavaira. Egyébként a politikusok közül kiemelkedően értelmes embernek tartom, és nagyjából egyet is értek azokkal, amit mond, leszámítva azt, hogy az ördög a részletekben rejlik - szerintem az oktatók minősítése nagy kérdőjel... Mert ezt a gyakorlatban központosítani nem is olyan egyszerű, főként nem objektív. Mert ki értékel? És milyen szempontok (értékek) alapján? Félő, hogy túlságosan is politizálttá válik a dolog (nem is feltétlenül pártpolitikai értelemben, inkább helyi hatalmi érdekek szerint). Nehéz bízni abban, hogy ez a (még) gyenge politikai kultúrájú Magyarországon jelenleg objektív módon megvalósítható... Másrészt kicsit zavaros az is, hogy egyrészt kiáll a hatáskörök önkormányzatok szintjére való delegálása mellett, másrészt ebben a fontos kérdésben mégiscsak a központosítás dominál. Akkor most hogy is van ez, hol szülessenek a döntések?

A leginkább érintett kedves ismerősöm véleménye különösen érdekelne... ;)

A múlt hétvégén igazi székely esküvőn vettem részt Székelyudvarhelyen. A városkáról – amellett, hogy gyönyörű hegyek veszik körbe – azt is kell tudni, hogy színmagyar. (Sajnos már a városok közül egyedülállóan – a többi magyar városba sok románt telepítettek be, aztán megy az már magától is.) Mintha csak otthon lennénk. A reklámok, az utcanevek, az útjelző táblák… Egyedül csak onnan tűnik fel, hogy mégsem Magyarországon járunk, hogy azért mégiscsak ki vannak írva románul is a dolgok. De nem is mindenhol. És minek is? Itt, Székelyföld szívében tényleg mindenki magyar közel s távol. Van, aki alig tud románul… (És olyan szobrok is vannak ott, amit nyilvánvalóan csak odacsempésztek a román hatóságok éberségét kijátszva.)

Magáról az esküvőről nem írnék részletesen, lényegében olyan volt, mint az esküvők idehaza – egy szokás kivételével, amit eddig nem ismertem: feldíszítették a vőlegény kapuját és utcáját frissen kivágott nyírfákkal – így hát voltam én is az örömapával fát vágni a Hargitán este, a lemenő nap fényénél, gyönyörűszép hegyekkel szegélyezett kilátással :) Ám van még egy dolog, ami különbözött: úgy tűnik, az erdélyi magyar emberek sokkal inkább tudnak táncolni. Úgy értem, szabályosan táncolni klasszikus táncokat (és magyart is!), nem csak lötyögni egy jót a zene ütemére. Hirtelen nagyon úgy érzem, hogy itt az ideje, hogy eljárjak rendes tánctanfolyamra…

Még valami: nehogy azt higgyétek, hogy az erdélyi magyarok a román válogatottnak szurkolnak. Dehogy: a (magyarországi) magyarnak. Az esküvő alatt kérdezte is egy srác, hogy tudom-e már az eredményt… (Nem tudtam még én sem. Másnap ott is a meccs volt a téma…)

Nabazmeg, el nem hiszem, hogy a hülye ertéelklub komolyan a Barátok közt miatt képes lenne csúsztatva adni _a_meccset_! Most nem azért, mert én magam is szurkoló vagyok, tudom, hogy már rég nem Futbólia vagyunk, és nem a fociról szól a világ... De azért könyörgöm, ez még laikusok számára sem akármilyen meccs, és ha a svédek ellen akár csak a döntetlen összejön, szó szerint a fél ország ezt fogja majd nézni! Már most elfogyott az összes jegy a Puskás-stadionba, két héttel előre, hihetetlen! Nem hiszem el, hogy nem tudják, nem értik, egy meccset élőben kell adni, hiszen képtelenség hírzárlatot tartani! (Hányszor megszívtam már, hogy véletlenül megtudtam az eredményt, mikor felvételről akartam valamit megnézni!) A Barátok közt (direkt nem minősítem) meg van minden nap, nehogymár ezen az egy nyamvadt napon, sőt, fél órán múljon a rajongóik lelki békéje! Ez már a legalja... Ennyire barmok hogy lehetnek? Szerintem ez marketingszempontból is kapitális öngól. Tényleg közutálatra vágynak?

(Nem szabad még, tudom, de nem bírom ki, jólesik ez is: számolgassunk kicsit. 4 pont előny a svédek és a portugálok ellen is. Ha mindössze négy nap alatt, mindkét csapat ellen nyerünk itthon - már most biztosan telt ház előtt (!) - akkor már akármit csinálunk, mindenképpen megvan a pótselejtező! Sőt még elsők is lehetünk, és egyből kijuthatunk... Ha csak 4 pontot szerzünk, még akkor is jó esélyünk van a második helyre - ez is elég, ha mi utána még szerzünk pontokat, vagy a többiek hibáznak. De még két döntetlennel is a mi kezünkben marad a sorsunk, csak rajtunk múlik a második hely, sőt akkor is csak a legutolsó meccsen dől el minden a dánok ellen... Akárhogy is lesz, borzasztóan fogok szurkolni, és ezzel egyáltalán nem leszek egyedül.)

Újra BL- csapatunk van, és a válogatott is vééégre kiharcolhatná a kijutást a VB-re! Ó, micsoda futballősz lenne! Hülyét csinálnék magamból, és magyar zászlót lobogtatva boldogan rohangálnék a pesti utcákon...

Rászolgált a bunkó paraszt :)