Pusztába kiáltott szavak

Tegnap este sikerült beletekernem a biciklivel egy rajzszögbe. Mindez persze a város túlsó felén, hogy esélyem se legyen hazatolni. (Otthagytam szegény járgányt a barátomnál, akihez épp tartottam. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy legalább a végén esett meg a baleset, nem félúton valahol.) És vehetek most új gumit. Király.

Füreden, a nyaralónkban kábé egy órát elszórakozva szépen lemostam a kocsimat, csak csillogott-villogott. Erre mi fogad másnap reggel? Egy macska a felázott földtől sáros tappanccsal szépen végigjárta. Mint apámtól megtudtam, a kedvenc szórakozása lehet a kocsitetők megjárása, mert szüleim kocsijával is többször megcsinálta. Szóval moshattam le mégegyszer, csak ezúttal már a tűző napon...

Még kicsit meg is csúszott a dög, ahogy felugrott, a nyomokból simán kivehető

A bűnös is hamarosan megjelent. Mondjuk nem különösebben lehetett bűntudata, mert eléggé otthon érezte magát, miután begyűjtötte a simogatásadakokat a családtól (és persze tőlem is, nincs kőből a szívem), simán leheveredett a fűbe, majd a terasz kövén is sütkérezett egyet. Micsoda pofátlanság! :)

Azzal a locsolócsővel öntözöm éppen a kocsit,a kis galád meg láthatóan nem nagyon zavartatja magát

Nemcsak macska jár arra, járt már erre vadnyúl és őz (!) is. A sziklakertünknek pedig állandó lakói vannak. Méghozzá egy gyönyörű gyíkpár költözött be. Valóságos fotómodell az egyikük, remekül tud pózolni. Íme:

Tessék megfigyelni ezt a kecses, arisztokratikus tartást

Vége a jégkorong-vébének számunkra, de csak azt tudom mondani, szép volt, fiúk! Hiába végeztünk végül hat vereséggel, ez nem számít. Ami számít, a szép emlékek: csodálatos volt többek között, ahogy örömömben ordítottam a tévé előtt a harmadik, egyenlítő gólunknál Szlovákia ellen, és bár részben fájó, mégis nagyszerű emlék látni, hogy a szlovákok úgy örülnek végül az utolsó pillanatban ütött góluknak ellenünk, mintha a vébét nyerték volna meg éppen. Jó volt izgulni értük a többi meccsen is (külön kiemelve a beloruszok elleni majdnem bravúrt). Csak köszönni tudom a magyar közönségnek is azt az atmoszférát, amit teremtettek, amivel megédesítették a vereségeket is és egyértelművé tették, hogy ez nem kudarc, hanem siker. A szó szoros értelmében hátborzongató volt hallani a nem szűnő buzdítást, és arra gondolni, hogy bárcsak ott lettem volna én is Svájcban! Igazi sportélmény volt ez a vébé. Szurkolok, hogy jussunk ki újból a legnagyobbak közé, és többé már nem kérdi senki, hát mi meg honnan jöttünk. Ha meccset nem is, szimpátiát mindenképp nyertünk. Biztos vagyok benne, hogy lesz rengeteg kissrác, aki ennek hatására kezd el hokizni, és ha ez így lesz, csak ezért is már megérte.

Most, hogy belegondolok, mindig akkor írok hokis bejegyzést, amikor jól kikaptunk, de ez csak véletlen. Sajnos Ausztia elgázolt minket 6-0-ra, ez egyáltalán nem volt olyan, mint a kanadaiak ellen, ez csúnya lett. De ennek ellenére büszke vagyok rájuk, mert két roppant éles meccsen is majdnem összehoztuk a bravúrt, a nálunk papíron sokkal jobb szlovákok (3-4, tizenhárom másodpercen múlt a döntetlen és hosszabbítás) és beloruszok ellen is (1-3, öt percen múlt a döntetlen és hosszabbítás). Bizonyítottuk, hogy nagyszerű hokiválogatottunk van, akiknek helyünk van a legnagyobbak közt is. Le a kalappal előttük! Jó nekik szurkolni. Ha ki is esünk végül, szégyenkezésre semmi ok, harcolhatunk újból a visszajutásért. A helyszínen lévő közönségünk is újból fenomenális hangulatot teremtett. Azt hiszem, fociban is ezt kellene megtanulnunk, nekünk szurkolóknak is, hogy mi legyünk a szimpatikus kiscsapat. Mint a hokiban.

Nemsokára lesz még egy pikáns meccsünk: Bern, Wankdorf negyed, magyar-német. Sportbarátok tudják, mit jelent ez. Fociban, 1954-ben a németek által azóta csak "berni csodaként" emlegetett meccsen itt bukta el Aranycsapatunk a világbajnoki döntőt ellenük. Most mi vagyunk az esélytelen kiscsapat, csak hokiban. Talán most mirajtunk a sor...

Miután segítettem átköltöztetni Hebronékat, aztán Elanoréknak (azaz Pappzénak) is egy rövid fordulót, a bepattantam a Pappzétől egy sarokra leparkolt kocsimba, és valahogy véletlenül lepillantottam a kilométerórára. Pontosan 1000-et mutatott. Éreztem, hogy kacsint. Szívesen tette.

Ma adtam tizenharmadszor vért életemben.

Ezt onnan tudom, hogy nemrég kértem utólag kiállított véradóigazolványt. Merthogy olyan gépjárműbiztosítást kötöttem, ahol 10% kedvezmény jár a rendszeres véradóknak. Tudjátok, a jócselekedet kifizetődő :) Szóval már rutinosan szurkáltatom magam. Hogy nem szar-e, nem fáj? Na elmesélem, milyen koreográfia szerint zajlik ez. Először is, mindig boldogan megyek vért adni. Az úgy jó érzés. Na igen, de persze utálom a tűt, naná, hogy nem szeretem, ha szurkálnak! Így mindig lejátszódik bennem az, hogy ahogy már veszik fel az adataim, ahogy esek át az orvosi vizsgálaton, egyre inkább úgy érzem magamban - de csak abszolút belül, kifele tök vidám vagyok, viccelődök - hogy jajbazdmeg kurvára nem kívánom azt a bökést a bazi nagy tűvel, fájni fog! A belső feszültség akkor éri el a csúcspontját, amint már a véradószékben ülök, és a kedves nővér épp a bökőt készül belémdöfni... aztán egy rövid kis fájdalom és bennem van. Megkönnyebbülés, nem is vészes. Kicsit kellemetlen még eztán várni, míg kiszolgáltatom a megfelelő vérmennyiséget, ámde ez már inkább lelkileg kellemetlen, valahogy fura hogy ott van a karomban a tű, de fizikailag nem fáj, ha nem is kellemes. Aztán kiveszik, ennyi volt, és jön a felismerés újból, hogy egyáltalán nem volt rossz, a francért kell aggódni sokadik alkalommal is! :) Simán megérte!

Simán kikaptunk 9-0-ra, még szép, egyszerűen más dimenzióban játszanak a kanadaiak, iszonyat gyorsak, roppant erősek. De... Ez a meccs egyszerűen hihetetlen volt! Már eleve, hogy van ilyen, hogy mi _a_hoki_vébén_ játszunk Kanada ellen - és ez még nem minden: a magyar szurkolók valami hátborzongató, felemelő karneváli hangulatot varázsoltak oda, ami még így tévén nézve is teljesen átjött. Az elejétől a végéig olyan volt, úgy szólt a magyar közönség éneke, ünneplése, mintha nem is ronggyá verne éppen a nálunk sokkal jobb csapat, hanem mi vezetnénk! Ha bárki meghallgatná ennek a meccsnek a helyszíni hangfelvételét, el sem hinné, hogy nem épp egy világraszóló győzelem kapujában vagyunk. Csodálatos meccs volt, igazi sportünnep! Le a kalappal mind nagyszerű hokisaink, mind nagyszerű szurkolóink előtt, élmény ez a vébé.

Hebronnak örök hálám ezért a posztjáért, eszembe juttatta azt a misztikus rajzfilmsorozatot, amit anno úgy imádtam! Már csak arra emlékeztem homályosan belőle, hogy Árkádia, meg a kék űrhajó-élőlényre, meg valahol az agytekervényeimben ott sejlett a főcímzene... És most ezen a nyomon haladva eszembe jutott A hegy gyomrában (hú, de félelmetes volt, beszarás) meg A jövőből jött lány... Asszem jól bele voltam zúgva a főszereplő csajba, bár szerintem volt még pár ilyen :) Meg vasárnap délelőttönként (vagy inkább ebédidő környékén) szájtátva néztem Az egyetlen föld című ismeretterjesztő sorozatot, az iszonyat jó volt, borzasztóan lebilincselt. Örök hálám az alkotóinak! (Annak is évekig csengett a zenéje a fülemben.) Nosztalgiázzunk! Nektek mi volt még ilyen?

Még az is eszembe jutott, hogy mennyi idióta telefonos játék ment, és az egyik gyereknapon sikerült végre betelefonálnom, húú de szétvetett az izgalom! Valami hülye horgászos játék rémlik, Dévényi Tibi bácsival természetesen. ("Hellóhalló, elektor-kalandor" muhaha :D) Aztán egész nap ott gubbasztottam a telefon mellett (tudjátok, az a piros tekerőszámlapos iparművészeti műremek), persze basztak visszahívni. Nem voltam ám csalódott!

És akkor rátérhetnék a 486-os gépen ronggyá nyüstölt számítógépes játékokra (és persze a belőlük származó kitörölhetetlen zenei emlékekre), meg hogy mennyit bütyköltem a config.syst és az autoexec.batot, hogy elinduljanak, hajajj... Azt hiszem, az egy másik poszt lesz :)

Le vagyok maradva sajnos... Tegnap ki akartam posztolni, hogy milyen remek volt a bringás reggeli, de már nem annyira "áptudét" a dolog.

Azért csak elmondom, hogy jó volt, csak hogy tudjátok, mit hagytatok ki: isteni finom kakaóscsigát osztottak a Batthyány téren azoknak, akik biciklivel érkeztek, szólt a zene a hangfalakból, sütött a tavaszi nap, szikrázott a Duna, mosolygott a háttérben a Parlament méltóságos épülete... szóval igazi remek kis piknikhangulat volt. Bár minden napom így kezdődne!

Ma éjszaka, alig pár perce szürreális élményben volt részem! Ráültem újból egy montira... De kezdjük az előzményeknél: borkóstolás a Deák téri Bor&Jazz Fesztiválon, aztán onnan elkerekezés egy barátommal kései locsolkodás céljából. Ő mountanin bike-kal, én a Mózival (az országúti cajgával). Szó szerint lihegve próbált követni :) Locsolkodás, beszélgetés megvolt (röpke két és fél óra) aztán indulás haza. Ami nekem kb. 500 méter. A barátom meg szólt, hogy azon a kis távon szeretné kipróbálni a biciklimet. Ám legyen!

Na itt jött a szürreális élmény! Én még meg sem szoktam az országúti bringát, és világéletemben "normális" biciklin, montin nevelkedtem, de... de baszki, fura volt ezen ülni! El sem hiszem! Egyszerűen le voltam döbbenve! Mintha hátra akarnék csúszni, vagy nem is tudom. Fura volt a tartás. Túl mélyen volt az ülés. Pedig még csak ízlelgetem az új bringát, mert nehezebb irányítani, és eddig nagyon motoszkált a fejemben, hogy kell-e ez nekem, de lehet, hogy ez volt az én pálfordulásom.

Végre újból van bicóm, még ha nem is az enyém: húgom kölcsönadta nekem a régi biciklijét (ő tudniillik hardcore bringás). Az enyémet, egy ezeréves mountain bike-ot ellopták még három éve, azóta bringa nélkül tengetem életemet. Én, aki középiskolás koromban csomót bicóztam, képes voltam elkerekezni fagyizni 30 kilométer távolságra egy barátommal, csak úgy poénból, mert miért ne... (Meg mert ott finom olasz krémfagyit adtak, Carpigiani, emlékeztetve kölökkorombeli időkre, amikor még szinte mindenhol csak az volt.) De hát ezt teszi az emberrel pár év pesti döglés. Na de ennek most vége, leszarom a neméppen bringabarát várost, a forgalmat, biciklivel fogok járni melóba, mert bringázni jó! Pláne ilyen szívfájdító tavaszi időjárás közepette.

És micsoda gép az! A Moser! Országúti kerékpár. Igazság szerint még ilyet sose használtam... Hát ez egy agár! Gyönyörű, karcsú, eszméletlen gyors, és kurva nehéz kezelni. A 20-as gumikkal (hozzáértők hümmöghetnek, a lényeg, hogy kurva vékony) néhol kirázza belőlem a szart is ezeken a kókányolt pesti utakon bizony. Viszont tényleg veszettül gyorsul és lehet hajtani mint az állat! Jó poén, csak kanyarodni ne kéne... :) Meg a fék sem esik éppen kézre. A váltóról már nem is beszélve - de váltani minek is. A koskormány azt hiszem, egy kicsit nagy ugrás nekem, mountain bike-hoz szokott mezei bringásnak. Viszont tényleg nagyon menő, mindenki megcsodálta a munkahelyemen. (Merthogy felcipeltem a szobánkba, biciklitároló nem lévén.) Ahol egyébként egyből meg is alapítottam a bringás csapatot, merthogy ma kezdődött a Bringázz a munkába! kampány. Ebben a versenyben aligha mi fogunk nyerni, de kit érdekel! Bringázni jó :)

Ő a Mózi:

Ezzel a blogbejegyzéssel mélységesen egyetértek!

Puskás Öcsi, Öcsi bácsi az egyik hősöm, akire felnézek. Nemcsak legendás focista, óriási ember volt hatalmas szívvel. Én ott voltam a temetésén és a róla készült új filmet is meg fogom nézni. Tartsatok velem!

(+) Igazság szerint nem vagyok már olyan nagy fociszurkoló, mint régen - hol vannak már azok a "régi szép idők", amikor minden BL-meccset néztem és hétvégenként rekedtre szurkoltam magam a tatabányai ultrák közt! De a válogatott az ma is szent, nekik őszinte izgalommal szurkolok ma is, és reménykedem, hogy eljön még az az idő, amikor nem csak kívülállóként nézem a foci VB-t vagy EB-t, hanem majd' felrobbanok az izgalomtól, sok-sok szurkolótárs gyűrűjében. És talán, talán most már halkan elkezdhetünk reménykedni is... Annyira közhelyszerű, de egy tényleg küzdelmes meccsen, nagy izgalmak közepette sikerült idegenben is bedarálnunk az albánokat (azért ha Sanyi bevágja a szinte kihagyhatatlan ziccerét a második félidő legelején, kettő-nulltól már alighanem megspóroltuk volna a kissé túlnyújtott adrenalinlöketet és gálázhattak volna egyet a fiúk) és tudom-tudom, hogy még nem szabad, de igenis elkezdek számolni. A riválisok is bénáznak, és most egész jól, a második helyen állunk a csoportban, szerdán pedig jön Málta - na azért őket, akárhogy is nézzük, jól tönkre kell verni. (Ott leszek! :)) Az még három pont - és nem kopogom le, nehogymár ezt is kelljen! Ezzel tulajdonképpen a "kötelezőt" teljesítjük is, 100%-os teljesítmény, 12 pont a két leggyengébb csapattal szemben - már ha magunkat akarjuk besorolni ezek közé. Aztán ősszel jönnek a svédek, akikkel idegenben remek meccset játszottunk és csak balszerencsésen kaptunk ki... Ha akkor nyernénk... (Álmodozom.)

(-) Nagyon úgy néz ki, hogy elveszett a mobilom. A győztes meccs mámora után még boroztunk egy barátommal (sörre bor, bármikor, ugyebár), majd végül jó részegen a Piafban kötöttünk ki. Viszont ma reggel (azaz délután) kurvára másnaposan felébredve már kábán konstatáltam, hogy hiába keresem a telefonom. Mivel ki is van kapcsolva, és szerintem nem kellene lemerülve lennie, attól tartok, ez bukó...

Végre itt a tavasz, végre vége a dermesztő (muhaha) időjárásnak. Épp az imént voltam újból futni, igyekszem rendszert csinálni belőle, és megpróbálom feléleszteni téli hibernációjából a reggeli futás projektet is. És újból rendesebben elkezdek járni kondizni is. Minimumelvárás: legalább heti két futás és heti két kondi. Ideje formába lendülnöm, húzzunk bele (muhaha)!

Nagyon tanulságos szavazás megy az indexen, itt. Természetesen nem reprezentatív a felmérés, így tudományos, messzemenő következtetést nem lehet levonni belőle, de azért így is tanulságosak az arányok. Mostani állás szerint a szavazók valamivel több mint egyharmada új választásokat akarna. Ez teljesen hihető. De ami érdekes, ennél alig kevesebben, kb. 30% Bokrost látná szívesen kormányfőként. Ejha, Bokrost! Azt a Bokrost, akinek a neve sok-sok éven át szitokszót jelentett, akivel eddig riogattak, akire ujjal mutogattak, a nagy népnyúzót... Csak szakmai körökben vált többé-kevésbé elfogadottá csendben, hogy azért a Bokros-csomagnak volt "némi" szerepe a kilencvenes évek végi konjunktúrában. Részleteit most nem boncolgatnám, de kétségtelen tény, hogy ő mert cselekedni a gazdaság hosszabb távú érdekei mentén, nem törődve a népszerűséggel. De tekintsünk akár a régebben lesajnált Szlovákiára, ahol ugyanígy a "szociálisan érzéketlen" Dzurindáék refomjai alapozták meg a dübörgést: pár év, és már mi irigyeljük őket, nem beszélve arról, hogy ott most euró van...

Hogy lehet ez? Úgy látszik, tanul a nép... Ideig-óráig (értsd: hosszú évekig) lehet játszani a jóléti rendszerváltósdit, lehet (viszonylag keveseket) keményen adóztatni és fenntartani a bőkezű szociális hálót, lehet erőn felül is devizahitelből(!)* vásárolni a lakást-kocsit-plazmatévét, csak aztán idegesen nézzük, ha a többiek elmennek mellettünk. Amikor a mindezt finanszírozó külföldi befektetők, akiknek a véleményét eddig magas ívben leszartuk, elkezdenek aggódni a pénzükért és nem hajlandók tovább tömni a zsebünket, mert az már nekik kockázatos, nem bíznak bennünk, akkor megértjük, hogy mégis mit számít az, hogy költségvetési deficit meg államadósság... Amikor a háztartások nagy része aggódva szurkol a forintárfolyamnak, akkor megértjük, hogy mi is annak a plusz szociális juttatásnak az ára: tízezrekkel nő meg a devizahitel havi törlesztőrészlete. Akkor már értjük azt is, hogy miért is kúrtuk el valójában. Mert csak kapni akartunk, jóléti rendszerváltást, de fizetni érte azt már nem. Pedig fizetni kell, dolgozni kell, és majd akkor osztogatni, ha már lesz miből. Talán mégis tudott valamit az a népnyúzó Bokros.

*Devizahitelből, mert a lakosság nem hülye, ha az sokkal kedvezőbb, devizában adósodik el. A forintkamatokat pedig muszáj volt magasan tartani, hogy az extra hozamért cserébe hajlandó legyen a külföldi befektető megvenni az államkötvényt, így finanszírozni a költségvetési hiányt. Mi, a lakosok ugyanis nem finanszíroztuk: mi nem megtakarítottunk, hanem költöttünk... A deficit elszaladása kikövezte az utat a mostani árfolyamcsapdába. Ugye milyen szép?

Ezt mondtam, amikor Gera gólját megnéztem. Tényleg gyönyörű gól, fantasztikus, és nem is akárhol lőtte ez a magyar srác, a Premier League-ben, a Manchester Unitednek. Eszem megáll!

Ilyeneket lőjön a válogatottban is, sokat!

Vagy nem is olyan vicces...? :S

Tegnapelőtt a postaládámban találtam az egyik önkormányzati képviselő szórólapját. Az ilyesmit két gyors pillantás után olvasatlanul szoktam a kukában landoltatni - kivéve néha, ha épp szórakozni van kedvem a demagóg marhaságokon. Ezen viszont megakadt a szemem, mert érdemi információt láttam benne. Már a formátum is megfogott, nem csillivilli színes papír, hanem fekete-fehér, tele szöveggel, tulajdonképpen azt hiszem, emiatt olvastam kicsit bele. Kiderült belőle, hogy idén térfigyelő kamerákat fognak felszerelni pont az én környékemen. Nagyszerű hír! (Közgazdászként nem tudom kifelejteni a kedvező hatások közül azt sem, hogy ez növeli a lakásom értékét :))

Most lehetne vitázni azon, hogy jó-e vagy rossz a térfigyelő kamera... Én magam a demokrácia lelkes híve vagyok, és ismerem, respektálom azokat a félelmeket, hogy ez a privát szféra korlátozása, és a "nagy testvér figyel téged" felé vezet. Ugyanakkor, azt gondolom, hogy ez nem igaz. Nem a kameráktól kell félni, hanem a kamerák használójától. A használat szabályait kell a demokratikus elveknek megfelelően lefektetni, hogy az kizárólag bűnüldözés eszközeként, meghatározott módon, a demokratikus jogállam szabályainak megfelelően használható fel. Különben is, egy nyilvános utcán amúgy sem gondolhatom, hogy az teljesen privát szféra. Én azt gondolom, hogy az itt lakóknak a bekamerázásból csak jó származik. Leszámítva a bűnözőket. Vagy pontosítsuk úgy, hogy 99,9% eséllyel csak jó származhat és 0,1% eséllyel kár. Azt hiszem, ez így bőven megéri. Majd ha elmegy az ország rendje egy nem demokratikus irányba, akkor elkezdek aggódni. De nem a kamerák miatt, hanem a demokrácia miatt.

Rendben, van még egy érv: hogy ez csak importálja a bűnözést máshová. Ezen lehet vitatkozni.

(Macskajaj Soundtrack)

Van egy olyan tulajdonságom, hogy nem (alig) bírom megállni, hogy ne szóljak, ha valaki hülyeséget mond. Szabályosan viszket. Az utóbbi időben volt egy-két ilyen vitám, amikor a valaki számomra nyilvánvaló módon butaságot mondott, és a végén már a fejem fognám... Amikor a formális logika csődöt mond, mert már levezetted, hogy mi a gond és akkor sem látja. Bennem valamiért csak ott marad a késztetés, hogy bebizonyítsam, hogy de hát az nem úgy van. Hogy kétszer kettő az négy. Pedig csak legyinteni kéne. De nem, engem valami rugdal belül, hogy de hát miért nem érted, miért nem érted... :S Egyszerűen zavar. Szörnyű vagyok?

Most már szinte biztos, hogy ez a szezon úgy fog bekerülni a nemlétező életrajzomba, mint a tél, amelyen szépen kicsiszoltam tudásomat a téli sportokból. Először is volt a korcsolya, ugyebár. Mint írtam korábban, most már tudok korcsolyázni, nem csak menni a jégen korcsolyával :) Aztán most voltam síelni egy hétre, idén immár harmadszor, 3 nap Ausztria és egy nap Szlovákia után ezúttal Franciaországban. Síelés terén mondjuk nem szorultam már eddig sem különösebb korrepetálásra, de azért azt kell mondjam, mindig van hova fejlődni, és most már tényleg úgy érzem, hogy elég szépen tudok síelni...

A síterep Grenoble-tól nem messze van, 1968-ban itt rendezték az olimpiát (egészen pontosan a lesiklószámok voltak itt). Én bizony lesiklottam mind a férfi, mind a női olimpiai pályán (ez is a nevük: Olympique Hommes, Olympique Dames). Jó nehéz pályák, nem mondom! Volt olyan bukkanó, ahol liftezett egyet a gyomrom, mint amikor kocsival mész egy kicsit túl gyorsan egy dimbesdombos szakaszon, csakhogy itt két léc van a lábadon, és szó szerint elemelkedsz a talajról. De nem is ezek a legdurvábbak... Az összes pályán végigmentem :) Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy csak úgy irány lefelé, mert egyrészt néhol baromi buckás, másrészt az tényleg nyaktörő lenne a sima részeken is. (Persze az igazi bajnokoknak, sőt, a mezei profiknak az is megy, le a kalappal előttük...) Ehelyett szép kanyargósan, cikcakkban "lavírozva", mondjuk úgy, hogy kígyózó mozgással. A sebességet illetően, 61 km/h-val garantáltan mentem (volt egy sebességmérővel felszerelt rész), de biztosan van, ahol jóval többel is.

A szervező gárda nagyon jó fej szerintem. Sőt, igazából már voltam velük, pont itt, 3 éve. Ingyenes oktatás és programok is jártak a túrával. Ők azok: www.sieles.net Ez itt a reklám helye, igen, de megérdemlik. Nem mondom, hogy tökéletesek, mindig van mit csiszolni (egy épkézláb bulit például nem tudtak megszervezni), de igazán szimpatikus szervezőgárda. Csak például, adtak forralt bort síelés közben, uszkve fél euróért per pohár... (Francia ár: 4 euró) És az oktatás is szuper dolog, ráadásul volt kezdő, középhaladó, haladó is volt. Mindezt úgy mondom, hogy még csak nem is voltam egyiken sem, inkább síeltem ahogy tetszett - de ez ideális azoknak/nyugodtan el lehet menni olyanokkal is, akik nem/kevésbé tudnak síelni, anélkül, hogy aggódni kéne miattuk.

Ja igen, az időjárás. Két olyan nap volt, amikor fáztam is. Köd volt és/vagy esett a hó - egyébként ezeket is lehet élvezni, például baromi vicces, amikor szinte a tejfehér semmiben síelsz. Persze egy egész nap azért sok a télből. Na de a többi, különösen az utolsó kettő mindenért kárpótolt. (Az utolsó előttin kissé le is égtem fél nap alatt.) Szikrázó napsütés, hófödte csúcsok, és meleg van... Ülsz egy hideg sörrel, kigombolkozva, a havon, és élvezed a napot...

Ráadásképpen néhány kép:

Néha kicsit zord volt az időjárás...

...ámde ezt ellenpontozza ez!

Felhők jönnek-mennek, de a hegyek maradnak

A csúcsról lefelé csúszva ilyen kilátás fogad

Hú, ezt a meredek völgyet is besíeltem :)

A felhők felett

(Persze ez csak ízelítő, és van egy csomó gyönyörű kép, ami azért csak az emlékeimben szerepel, és nem itt, mert vagy a naplemente színeit nem adja vissza a fényképezőgép, vagy a lenyűgöző panorámát képtelenség visszaadni egy képen.)

Óbazmeg, ez az autó eszméletlenül szép! :)

Tényleg van valami felemelő egy vadiúj autó átvételében, igazi ceremónia. Nem olyan, mint mondjuk egy lakást venni. Ott átveszed a lakást, tök jó, de amúgy is szépen lassan ismerkedsz meg vele, meg be is kell még rendezni. De a kocsi, az ott áll a szalonban, szemfényvesztően csillog-villog, egyszerűen gyönyörű! Jó sokáig eltart, amíg megmutatják, hogy mi mindent is tud, és addig is lehet gyönyörködni benne, időnként lopva megsimogatni... És az ilyen, kész van, viheted, használd egészséggel. Nagyon drága, mert vigyáz rám, szól, hogy átléptem a sebességhatárt, szól, hogy hideg van, jeges lehet az út. És gyönyörű, gyönyörűűű a kis drága :) Még el sem hiszem, hogy ez az enyém...

Szerintem meg imponáló, de gazdasági hatását tekintve dermesztő az a dilettáns szerencsétlenkedés, ami gazdaságpolitika címén az utóbbi évtizedben folyt... Továbbá a fent idézett úriember imponáló beszédet tartott egyszer a Balaton partján, és igazán imponáló módon sikerült deficitet lefaragnia (tegyük hozzá halkan, még ez is szerencse, enélkül pláne hol lennénk most), ámde dermesztő az, hogy mennyire kevesen húzzák a szekeret és milyen sokan ülnek rajta. Imponáló az is, hogy mennyire népszerűtlen ez a szerencsétlen barom annak ellenére, hogy minden egyes bátornak tűnő lépésétől végül visszakozott. Ennyi erővel egy "dermesztő" programot is végrehajthatott volna. Valóban imponáló, hogy ennyire elkúrtuk, kedves Gyurcsány úr!

Tegnap eladtam a kis piros Ferrarimat Renault 5-ösömet... Nem akartam nagyon nyerészkedni az ügyleten - nem lett volna időm az eladással sokat foglalkozni - így elég jutányos áron kínáltam, el is vitte az első vevő. Mindenki jól járt, azt hiszem.

De megvallom őszintén, amikor tudatosul bennem, hogy akkor ő most elment, kicsit elérzékenyültem. Jó kis autó volt az, szerettem. Eszméletlen sok mindent elcipeltem már azzal a csöpp autóval, hihetetlen, mi minden belefért. Legalább hétszer költöztem vele (kétszer én, kétszer húgomnak segítettem, a többinél barátoknak...) hordtam lapraszerelt bútort az IKEÁ-ból, elfért benne a könyvespolcom szétszerelés nélkül. Kétszer megjártam vele Erdélyt, száguldoztam vele a jobbnál jobb román utakon, kibírta :) Szívós kis dög volt, a legnagyobb télben is mindig beindult (bár néha imádkozni kellett hozzá). Meglepően fürge volt, jókat előzgettem vele, jó párszor értetlen tekintettel bámultak utánam :) Csak egyszer robbant le, pont Erdélyben, augusztus 20-án - elfolyt a hűtővíz, felforrt a motor. De ezt is vígan kibírta és egy autószerelő mester a magyar faluban két sörért megjavította (ennyit kért, de többet kapott). Sajnos a húgoméknak nem kellett, akarta még fenntartani, pedig szerettem volna, ha a családban marad. Kicsit hiányozni fog...

Ég veled, kisautóm!