Pusztába kiáltott szavak

Tegnap kipróbáltam egy másféle repülést is. Ezúttal nem siklóernyőt, hanem repülőgépet vezettem. Egészen konkrétan egy motoros vitorlázórepülőgépet, tehát végülis a vitorlázórepülést próbáltam ki, merthogy a motor csak a fel- és leszállásnál ment, amúgy meg siklás a szelek szárnyán. Az úgy volt hogy - hála a bónuszbrigád, illetve a flyteam akciójának - két barátommal jelenésünk volt a tököli reptéren, ahol némi okítás után egy kétszemélyes oktatógépben találtuk magunkat. Aztán a levegőben újabb okosítás után még az irányítást is megkaptam, azért nyilván nagy marhaságot nem csinálhattunk sehogysem, az oktató bármikor belenyúlhatott az irányításba. Hát az tény, hogy egy ilyen gépet vezetni komplexebb gépészkedést igényel, mint a siklóernyő, bár igazából nem is sokkal. Az a vicc, hogy már szinte bennfentesként mozogtam ebben a közegben és az élmény nagy része már eddig is megvolt nekem, azért persze volt új és más is, konkrétan ad egy) a pár pillanatnyi súlytalanság: a pilóta kezedbe nyom egy mobilt, hogy tartsd a tenyereden, aztán zuhanásba dönti a gépet, és a mobil simán elkezd lebegni, mint egy űrhajóban, meg persze te is emelkednél, csak be vagy szíjazva, ad kettő) a dugóhúzó: na ez durva, kérdezi jöhet-e, perszehogy, emeli a gépet, aztán ledönti, és oooóóáááááááóóóóóóooo - nem is lehet elmondani, elsőre simán fennakad a szemed, úbaszki, mintha valami extrém hullámvasúton ülnél, kapaszkodsz veszettül, ez nem zuhanás, hanem felszorozva, mert a nehézségi gyorsulás többszörösét érzed. Aztán kérdezi jöhet-e mégegyszer, és hát nanáhogy! Másodszorra már picit felkészültebb az ember, de azért akkor is odabasz. Nagyon élveztem! Lehet hogy ha egyszer úgy kiművelődök a siklóernyőzésből, hogy az acrózás is menni fog (akrobatikus pörgés-forgás-miegyéb) akkor ugyanez vagy valami hasonló meglesz majdan, de egy darabig biztos nem csinálom utána sehogysem, az hétszentség. Azért meg kell hogy valljam, nem csábultam el, maradok a siklóernyőzésnél. Valahogy szabadabb élményt ad olyan értelemben, hogy nem egy dobozban vagyok, hanem a mintha csak a levegőben lebegnék, és akár csak a testsúlyom áthelyezésével is kanyarodok... Valahogy más az érzés, hogy semmi más nem segít, csak én harcolok az elemekkel. De tényleg szuper volt, és ha nem siklóernyős előélettel indultam volna neki, akkor simán ebbe buzulnék bele. Megérte kipróbálni!

Rendesen beindult a szezon, mostanság azon gondolkodom, hogy nincs egy szabad hétvégém, meg ami van is, azon is már egyszerre több dolgot szeretnék csinálni, hogy szakadjak annyifelé. Hülye egy dolog ez a repülés is, mert akkor kell menni, amikor jó idő van hozzá, fordítva kissé nehezebb elintézni... szóval talonba kell tartani a napokat, B-terveket, meg attól tartok, néha köcsögnek kell lennem, ha hívnak valahova, én "még nem tudom biztosan". Meg lehet ám hirtelen ötlettől vezérelve is menni - és meg tettem már nemegyszer, hogy még estére kiszaladtam ide a Hármashatárhegyre - csak hát mégis úgy az igazi, ha van társaság is hozzá, és az meg még nem alakult ki, hogy kit tudok spontán-hirtelen elrángatni magammal. Most szombaton is elvileg esküvőre kellett mennem (meg gyakorlatilag is) de azért egy tanfolyamtársammal csak kitaláltuk, hogy a délelőttbe még belefér nekem ám egy repülés is. Bele is fért és nagyon szuper volt! Mondjuk ott fenn a hegyen eszembe jutott, hogy most tutira nem kéne fára tennem magam, mert nekem programom van, mondjuk azért nem a saját esküvőm késném le :) de mégiscsak. Szóval kimentünk a Nagy-Kevélyre, a Pilisborosjenő felett meredező sziklás hegyre, ami hegymászásnak sem utolsó, úgyhogy a kardióedzés is kipipálva. Külön vicces, hogy felfelé menet az erdei utak kereszteződésében összefutottunk egy ismerős sporttárssal, akivel nemrég ismerkedtünk meg egy házibuliban - a közös hobbi egyből adott témát, beszéltük is, hogy majd biztos összefutunk valamikor, lám így is lett.

Úgy tűnik, sokkal előrébb járok, mint a tanfolyamtársaim (a szlovéniai túrák meg a szorgos gyakorlás aranyat ért), részben azokból a kalandokból ítélve, amit a fészbúkra irogatnak, részben most ennek a srácnak (nem volt ügyetlen korábban) a bizonytalan startolási kísérleteit látva én fogtam a fejem... És azért a Kevély nem egy könnyű starthely, nincs túl sok hely. Kvázi az oktatójaként kellett fellépnem, én basztam le, én magyaráztam el, mit csináljon másképp, meg hogy majd mars kisdombozni, mert a startolást bizony még gyakorolni kell sokat. Másnap el is mentünk, szintén hirtelen indíttatásból, lagzi után ébredve, nem is olyan rossz az idő, így hát felhívtam, menjünk kisdombozni Epölre... Az a nap is tanulságos lett, de azt már szinte le sem merem írni, nagy lelkesen még a nap végén hazafelé tartva bepróbálkoztunk az Újlakin is (csodaszép naplemente és pont jóra enyhült a szél). Hát ott olyan gyönyörű fáraszállást mutatott be, hogy öröm volt nézni. Meg leszedni a szürkületben. Ráadásul szóltam neki előre, hogy nem biztos hogy az úgy jó lesz. Hát nem is lett. De legalább a kaland megvolt és aznap is tanultunk valamit.

Én is beléptem a Kis lépés Klubba. Hajrá Puli! Izgulok, hogy sikerüljön is a küldetés, mert akkor a nevemet örök időkig fogja őrizni egy fémbizbasz a Holdon :)

Aztán ki tudja, tán egyszer a távoli jövőben egy holdbázis-csillagtúrán mutogatom az szkafanderes onokáknak, hogy nézzétek pulyák, ezt még abban az időben lőtték fel ide lelkes amatőrök, amikor még anyátok/apátok sem létezett, nemhogy menetrendszerinti holdkomp!

Ha már így belelendültem, folytatom a beszámolóírást, mert időnként repülök tovább fejben is... játszom le megint a mozdulatokat, vágyom vissza a levegőbe, hogy újra és újra próbálkozhassak még jobban csinálni. Amiről igazából szólani akartam, hogy a látszat ellenére (?) ez a sport nem is csak ügyességi, hanem talán sokkal inkább figyelemjáték, észjáték. Merthogy egy láthatatlan háromdimenziós hullámzó, örvénylő tengeren kell "hajózni", és a sokszor elég csalóka érzékeken túl egyedül a variód az, ami tudatja veled pittyegve, hogy akkor most egyáltalán süllyedsz vagy emelkedsz. Szóval ott haladsz a levegőben, alapesetben lassan süllyedve és te mégis próbálsz fennmaradni, sőt még feljebb jutni ezeken a láthatatlan hullámokon, áramlatokon. Ha közel vannak, állandóan figyeled a többieket - vagy ha éppen szerencséd van, egy-egy madarat - és ha úgy tűnik, nekik jobban megy, akkor te is a nyomukba eredsz. Figyelned kell, hogy merről fúj a szél (mit mond a szélzsák a leszállóban vagy merre viszi a füstöt), hol tart meg a lejtő, meg hova nem érdemes már túlmenni, mert aztán onnan már széllel szemben csak izgulva és keservesen lassan, gyorsítót nyomva "mászol vissza", biztosan kiérsz-e még az erdős hegyek fölött valahova (előbukkan vagy eltűnik mögötte a táj), vajon jobb-e már azt az irányt nem is kockáztatni, hol is kaptad pontosan azt a jó kis emelést, amit a nagy fordulózás közben nem is olyan egyszerű ám követni, meg egyáltalán, érdemes-e ebbe belefordulni vagy nem lesz ez jó semmire és többet veszítesz a kereséssel. A végén meg próbáld jól kimérni a leszállást, úgy koptasd el a magasságod hogy tényleg ott köss ki, ahol akartál és ott még nagyjából szembe is fújjon a szél (na de közben fordulhat is ám a kis geci). Ha jól akarod csinálni, az egész elméletével (ami szerintem baromi izgalmas) jócskán tisztában kell lenned. Lehet persze végülis többé-kevésbé úgy is repülni, mint egy formás zsák krumpli és leginkább csak bámészkodni, egy barátságos kezdő ernyő nem turbulens időben lényegében elvan magában is, épphogycsak a startot meg a leszállást nem csinálja meg helyetted a robotpilóta, de ami számomra az igazán lelkesítő élmény - persze az eszméletlen kilátás mellett, amivel nem lehet betelni - az ez a játék, a küzdelem a természet erőivel!

A barcelonai túra után alig másfél nap pihenés, és máris újabb utazásba vágtam bele, ezúttal Szlovéniába mentünk repülni. El tudnám viselni ezt a tempót :) Igazából teljesen hirtelen alakult így, a hét elején még gondolkodtam rajta, hogy esetleg a Tátrába mennék egy másik siklóernyős túrára, de Barcelona miatt sem jelentkeztem rá konkrétan, aztán csütörtökön kiderült, hogy lehet az még kicsit erős terep lenne nekem így eléggé kezdőként, viszont - Hebron és Gurigáék jóvoltából - ha már így alakult, beugrottam egy másik túrára. Én szeretem az ilyen spontán alakuló dolgokat, miért is ne jöjjenek a váratlan jó élmények: másnap hajnalban kelés és irány Szlovénia. Nagyon-nagyon szuper volt, jó társaság jött össze, és végülis minden napra jutott minimum egy repülés, pedig még csak azt sem mondhatom, hogy végig jó volt az idő, mert volt szélcsend, erős szél is és zivatar is - szóval ez az arány egy időjárásérzékeny sportnál nagy szerencse. Öntömjén jön, de amellett hogy baromira élveztem a repülést, úgy néz ki tök jól is ment, mert ezt nem csak én gondoltam így, hanem annyit dicséretet kaptam, hogy duplájára hízott a májam (ohne alkohol). Még külföldiek is megdicsérték az "oktatómat" (nem is ő volt az) hogy milyen szépen startoltam. (A dicséretet meg továbbadtam Zsuzsinak is, mert tőle tanultam azt a fajta starttechnikát.) Csomó olyan dolgot megcsináltam, amit eddig nem, konkrétan repültem sokkal hosszabban és magasabban is mint eddig (sőt igazából csak azért jöttem le onnan végül, mert már kezdtem fázni odafent, még ilyet!), fülcsuktam, egész sokáig köröztem termikben is, és repültem akkor is, amikor már nem is olyan gyenge az idő. Teljesen elmúlt a bizonytalanság érzése, már nem ijedek meg, ha dobál a levegő, sőt igazából várom, számítok rá, fogom az ernyőt és különben is, azt jelentheti, itt egy termik lesz és de jó lenne beletekerni és feljutni vele magasra... Azt hiszem, most vagyok azon a szinten, hogy biztosan teljes joggal megérdemlem az A-vizsgát.

De jó is volt... nagyon várom már a következő túrát!

Két napot töltöttem Barcelonában, de mintha egy hét lett volna, sőt már az első nap után is így éreztem, annyira élménydús volt az egész. Tényleg fantasztikus város, igazából már régóta szerettem volna elmenni és tudtam is hogy tetszeni fog, így magasak voltak az elvárások, de tényleg megérte, abszolút megérte. Szeretem az építészetet és Barcelona egyszerűen baromi jó, hihetetlen magas színvonalú ilyen szempontból is, lenyűgöző házak, utcák, terek, és a régi és modern is teljesen organikus egységet alkot. (Nem úgy mint Budapest, amit szintén szeretek, de igazából majdnem minden amire büszkék lehetünk, nagyon régen épült, vagy mondjuk Frankfurt, ami szintén izgalmas hely, de a modern város és az óváros két külön világ.) Útitársam (egy kedves barátnőm) itt élt fél évig, úgyhogy volt idegenvezetőm, útikönyvet nem is vittem, és így különben is érdekesebb volt, mintha csak a látnivalókat pipálgattam volna.

Képtelen is lennék rendesen végigírni a sok izgalmas eseményt, mert egész kisregényt alkotna, megörökítem hát felsorolásszerűen, természetesen mindez a hangulatos utcák járása és az épületek konstans csodálása mellett: erős kezdésként elszúrtam a hajnali felkelést és így a repülőgépet majdnem lekéstük (azután ébredtem amire a taxit rendeltem), Barcelona repterén persze egyből ismerőssel találkoztunk, abszolút útikönyvelhajítós programként elzarándokoltunk útitársam volt egyeteméhez majd lakóhelyéhez (ami egy eszméletlen szuper ház volt), jót ettünk olcsón, majd vissza a belvárosba, útikönyv mód ON, jól lehúztak a Ramblán a piacon (sajna nem figyeltem, aztán jól felbaszta az agyam), továbbá tudniillik hogy pont a Barca-Chelsea BL-elődöntő napja volt, így szurkolók csoportjaiba is futottunk (zengett egy pici tér az angoloktól), majd a szinte közvetlen a belvárosban lévő szuper homokos tengerpartra kiérve én annak rendje és módja szerint rendesen belevágtam magam a tengerbe... természetesen egyedül :) (hideg volt még, de én nagyon élveztem ezt a poént, és egyből újra fel is dobta a napom), végigsétáltunk a parton, majd este vendéglátónk igazi katalán vacsit ütött össze (azt a kolbászt azóta is emlegetem) miközben a Barca-Chelsea meccset néztük (szomorú végjátékkal ugyebár), másnap plusz egy fővel kiegészülve kávézás, Sagrada Familia, Güell park, újabb szuper ebéd (találtunk egy hangulatos helyet éppen mire már csőrepedést kaptunk volna), zsebtolvajok majdnem kiraboltak bennünket (tudtuk hogy figyelni kell és mégis, cselesek voltak de megúsztuk), megnéztük a Barca-stadiont (Kubala szobra és rengeteg magyar név), majd én a Gaudí házakat is, este újabb kulináris élvezetek egy katalán társasággal (rendeltünk vacsira mindenfélét közösen), éjszaka szülinapi koccintás több bárban is, aztán másnap már jöttem is haza... így leírva talán nem is olyan sok, de tényleg hihetetlen sűrű élmény volt az egész, teljesen kikapcsolt és feltöltött.

Még annyit jegyeznék meg Barcelonáról, hogy azért katalánokat emlegetek, mert ez igazából nem Spanyolország, ez Katalónia. Nem mindegy: a katalán más nép, más nyelv, bár innen nézve hasonló, de ők nagyon is másképp gondolják, és igazuk is van. (Magyar példára lefordítva: Székelyföld és Románia, csak az a különbség, hogy Katalónia gazdag vidék, nagyobb lehetőségekkel.) Elsősorban katalánul vannak kiírva a dolgok, sok erkélyen lógott a katalán zászló és több helyen a függetlenséget jelképező változata is. Nincs ellenségeskedés (bár durván a Real ellen szurkoltak a BL-elődöntőben, mint azt láttuk) de azért ez mégiscsak az ő földjük és nem a spanyoloké, jó ha tudjuk, Európa máshol sem olyan sík egyszerű, mint ahogy a térképen látszik. Az ő példájuk az együttélésre talán abszolút pozitív, de azért nem volt ez mindig így.

Két nap nem volt elég - ez a város tényleg az a hely, ahova bármikor szívesen visszamegyek, és fogok is. De el is határoztam, hogy ideje beszereznem egy igazi tükörreflexes fényképező masinát, és legközelebb igazán szétfotózom magam...

A mai Critical Mass apropójára jöjjön egy bejegyzés arról, hogyan fertőződik meg az ember fia a biciklizéssel.

Igazából már nagyon korán kezdődött - de azért ennek azért olyan nagy jelentősége nincs a mára nézve, majd később leírom miért. Szóval már kiskoromban amint apám megtanított biciklizni, rengeteget tekertem, tulajdonképpen ahogy emlékszem, leginkább az volt az alapprogram a gyerekkori legjobb barátommal, hogy menjünk bicózni. Tatabányán így mondtuk - érdekes ez a szó most már teljesen kikopott a szótáramból, soha eszembe sem jut így, pedig régen meg ez volt az alapszó, másképp nem is nagyon hívtam. (NB. aztán azon röhögtem már egyetem alatt, hogy másnak a bicepszezés a bicózás, micsoda marhaság!) Feltekertünk a Turulhoz, vagy húsz perc kemény hegymenet, kiültünk egy kiálló sziklára száradni és néztük a várost, aztán lefelé pár perces őrült száguldás. (Volt olyan időszak is aztán, amikor anyámra rájött a féltős korszak, olyankor tilosban jártam, volt hogy csúnyán kikaptam amikor lebuktam.) Középiskolás koromban is sokat tekertünk egy barátommal szabadidőnkben, járkáltuk a várost és a környéket, vagy például képesek voltunk elmenni Dunaalmásra fagyizni. Az olyan 40 km odavissza. Fagyizni, mert ott olasz krémfagyit adtak, amilyen a fagyi volt mindenhol régen picikoromban, viszont addigra már szinte seholsem. De például suliba nem bringával jártam, így utólag nem is teljesen értem miért nem, de nem. Ezen el is mélázhatnék, hogy talán a szülők nem akarták, de valahogy én sem forszíroztam, nem is ment senki sem azzal, nem volt divat, szóval nem is tudom igazából. Egyszer-kétszer mentem így is tavasszal, de valahogy a bringa az akkor szabadidős tevékenység volt nekem és ennyi. Na és természetesen a bicikli ekkor mountain bike, mi más is lett volna.

Aztán egyetemistaként felkerültem Pestre és teljesen el is felejtődött a dolog, eszembe sem jutott ebben a tömegben, a forgalmas városban. Egyszer hoztam fel a bicajt egy bringatúra okán, emlékszem akkor is élveztem a dolgot, hogy milyen jól lehet haladni vele, persze szégyenszemre többnyire a járdán, de bocsáttassék meg ez egy újoncnak. Aztán amikor már dolgoztam, egyszercsak tavasszal jött az ötlet hogy végülis biciklivel is bejárhatnék, felhoztam Pestre és jó párszor azzal mentem melózni. Nagyon élveztem a dolgot és ekkor már rendesen a forgalomban hajtottam. Persze nagy hibát követtem el, akkori szánalmas lakatommal lekötöttem a Műegyetem környékén és otthagytam két napig, aztán mire visszamentem érte, lába kélt... Keserű tapasztalat.

Eltelt pár év, és húgom - aki amúgy korábban annyira nem is volt oda a bringázásért - addigra egészen belemerült az akkorra már rendesen ébredező biciklis szubkultúrába, és mivel neki már több bringája is volt, kölcsönadta az egyiket nekem, hogy járjak azzal. Persze nem "rendes" mountain bike-ot, amihez addig szoktam, hanem országúti kerékpárt, ami elsőre elég fura is volt, szokni kellett. Aztán az volt a vicc, hogy alig pár nap múlva úgy alakult, hogy cseréltünk az egyik barátommal, ő kipróbálta az országútit, én meg mentem az ő "rendes" bringájával. És megdöbbentő élmény volt volt mert kis túlzással úgy éreztem, majd' hátraesek vele, abban a tartásban, amit addig sok éven át természetesnek tartottam... Mindössze ennyi idő alatt így megszerettem az újat! Hát így jött a szerelem az országúti bringával. Persze azóta már sajátra váltottam, bár vicc az, hogy gyakorlatilag ugyanolyan, szintén Moser. (És baszki, itt jutott eszembe, hogy de hiszen nekem a Móziról volt anno egy posztom, előkerestem és újraolvastam, újabb időkapszula nyílt... no persze azóta a kanyarodós dolgot nem is értem, a váltó meg gyerekjáték.) 

Baromira élveztem és élvezem máig a bringával járást, sokkal praktikusabb mint bármilyen más közlekedési eszköz, gyors, kötetlen és mindig úgy érzem, mintha nem is csak közlekednék A-ból B-be, hanem kirándulnék. Egyik kollegám megjegyezte, amikor így kezdtem járni, hogy azt látja rajtam, hogy így mindig vigyorogva érkezek be. Megfertőztem, ő is elkezdett bringával járni, hatásomra kipróbálta és úgy maradt. Aztán egy másik is. Alapítottam egy Bringázz a munkába csapatot is a divízión belül. Szóval terjesztettem a kórt... És tényleg, évről évre látom, hogy egyre többen vagyunk, szerencsére, mert egy sokkal élhetőbb város képe felé haladunk. Van ám autóm is, tudom mit beszélek.

Nem csak a munkába járás, minden sokkal egyszerűbb így, hipp-hopp hazajutok bárhonnan és az sem probléma, ha este megiszok egy-két sört - őszinte leszek, igen, tudom hogy ez így nem szabályos és egyáltalán nem állítom, hogy mindenkinek járható út, de nekem abszolút nem gond, és mielőtt bárki rámvetné a követ, szemben azzal, ha kocsival lennék, egyedül a magamat veszélyeztetem.

Sokan kérdezték azóta és mostanában is, hogy nem félek-e a forgalomban. Azt szoktam még visszakérdezni az ilyen kérdésekre, hogy miért, ha motorral lennél félnél? Mert semmi különbség. Nem, egyáltalán nem félelmetes, illetve elsőre picit az volt, de tényleg nagyon gyorsan beleszokik az ember. Egyszerűen része vagy a forgalomnak, gyorsan természetessé válik. Nincs semmi baj az autósokkal, általában jó fejek és igyekszem én is az lenni velük, ez így van rendjén.

Szóval bringával járni jó, és éljen a bringás Budapest!

Ez a poszt pedig állítson örök emléket a méltatlanul ismeretlen villányi Ősi Pincészet nagyszerű 2007-es évjáratú szűretlen pinot noirjának, hogy el ne feledjem, mit kell majd vennem, ha arra járok, no és hogy más is tudjon róla, mi a jó...

...és ezúton is sokadik köszönet a Fahéj kávézó szuper csapatának többek közt ezért is.

Majdnem minden reggel erre bringázok úton a melóba, és már régebben megfogalmazódott bennem ez az ötlet, aztán ma reggel csináltam is egy képet és felraktam fészbúkra, és tök jól sikerült, remek válaszok születtek, egész jó kis kvíz lett belőle. Kirakom ide is, gondolkodj csak, kedves olvasó :)

Tehát, mi hiányzik a képről?

Várom a tippeket (lehet ám fantáziálni) aztán majd hamarosan leírom, én mire gondoltam...

Minden helyes megfejtés egy túrórudit ér!

(Senki sem szereti a túrórudit, mindenki csak ready-only? No nembaj, végülis a fészbúkon úgyis sikert aratott a dolog, ezt a blogot meg tudom hogy valahol a magam szórakoztatására írom, a múltkor is valamit fel akartam idézni és előkerestem a kapcsolódó posztom az ősidőkből, aztán a többibe is beleolvastam, és nyíltak az időkapszulák... :))

Szóval, az eredetileg kitalált helyes megfejtés, hogy hiányzik a múzeum tetejéről a kupola, vagyis pontosabban a kupola csúcsán lévő torony. Sajnos elég rossz állapotba került már és le kellett venni. Remélem mielőbb visszakerül a helyére, mert nekem nagyon fáj a hiánya. Mindig amikor erre járok (a kereszteződésben úgyis megállít a lámpa), megcsodálom ezt a gyönyörű épületet (jegyezzük fel, mert megérdemli, megalkotója Lechner Ödön, továbbá köszönet a Zsolnay-gyárnak is a cserepekért) és mindig eszembe jut, hogy olyan furcsa az alakja így. Mert hiszen nézzétek meg, minden egyes sarok egy-egy pici csúcsdíszben végződik, az épület legteteje meg mintha csak le lenne csapva. Ilyen volt eredetileg:

Ugye milyen más?

Azt hiszem bizonyos értelemben valamit nagyon meg kell változtatnom, mert így ebben a formában most nagyon nem a reményeim szerint áll az életem, viharvert lett örök optimizmusom, mert elbasztam az irányt és már nem tartok sehova, már nem irányítottam, csak sodródtam, és elfogyott a lendület, elfogytak a kitűzött célok, a biztos pontok, a szép álmok. A semmi ágán ült szívem. Pedig ha úgy vesszük, vékony a határ a boldogtalanság és a boldogság között, de mostanában a rossz oldalon ragadtam. Nem maradhatok így, ki kell másznom innen. Keresem az utam. Muszáj úgy fordítanom a dolgokon hogy többé ne csak fussak álmok után, hanem az álmok is találjanak meg engem. Nem lehet többé csak várni jobb időkre, sokáig vártam, hiába. Megrázom magam, újrakezdem. Ami jó, azt megtartom, felélesztem, megerősítem, ami rossz, azt megmásítom, csinálok új dolgokat. A végén erősebben jövök ki ebből.

Igen vicces képre bukkantam a gépem takarítása közben: 14 üveg töménnyel pózolok 8 évvel ezelőtt (úristen de rég volt!) a bulgáriai nyaralás alatt, egy amúgy elég lepukkant apartman verandáján. Jó olcsók voltak a piák basszus, ha jól emlékszem, kevesebb mint 2 euró volt egy üveg jóféle bolgár masztika (ánizsos pia, mint az ouzo, finom és van ám ereje is). Vajon még most is olcsó lehet Bulgária? Vicces volt, még csóró egyetemistaként is úgy éreztem, végre egyszer szórhatom a pénzt, ahogy tetszik. Hazafele úton kicsit fostunk is, nehogy vámellenőrzés legyen, de szerencsére nem túrták fel érte a busz csomagtartóját. Emlékszem, csörömpöltek rendesen, ahogy a gurulós bőröndöt végighúztam Budapesten :)

Bevásároltam a Sparban, ahol állatos matricákat is osztogatnak asszem 2 ezer forintonként, automatikusan adták. Nekem nem kell, már majdnem szóltam, aztán hirtelen gondoltam egyet, miért ne, csak oda tudom adni valakinek. Kifelé menet egyből láttam egy fiatal anyukát a gyerekével, épp pakolt a kosárból. Odamentem hozzá, és kérdeztem, hogy kérik-e. Örült neki nagyon, egyből adta a gyerekének, hogy nézd csak, itt van még kettő. Jó érzés volt, nekem is öröm - talán így még inkább, hogy nem is ismertem.

...dr. Schmitt Pál 

Fantasztikus ez a videó...

Basszameg, micsoda ordas mázlim van! Továbbá egy pofátlan piaci kofa vagyok. A múltkor sírtam, hogy elhalászták előlem a király garázst. Aztán azóta nem is annyira foglalkoztam a témával, de mivel március végéig van csak helyem, most már igazán kezdett forró lenni alattam a talaj, alakult az utolsó-pillanatban-kiveszek-valami-nem-túl-rosszat szitu, alkudtam hát rendesen, olyan rosszul ne járjak már alapon, én ugyan X-nél többért nem veszem ki, inkább messzebb. Erre most a bemutatáson kiderült, hogy a telefonon letárgyalt garázs nemhogy fél sarokra a mellékutcában van, hanem konkrétan az én házamban, pont alattam! Ha ezt tudom, nem is merek alkudozni, viszem... Ráadásul így ezerszer jobban jártam, hogy nem a múltkorit vettem ki, sőt már a régi olcsó garázst se kell sajnálnom, mert ez legalább tökéletes lesz. Hát így lesz végül a balszerencséből szerencse!

A mai ebédszünetet egy kicsit hosszabbra vettük, és egy kedves kollégámmal - akit egészen pontosan nyugodtan nevezhetek inkább barátomnak - kettesben felültünk a bringára és eltekertünk a Népszigetig. Persze majdnem fél órás út volt - ugyan ne vessetek ránk követ, az előző napokban szarrá dolgoztuk magunkat. Ahogy kint bringáztunk a gyönyörű tavaszi napsütésben, egyből kikapcsoltam, mintha nem is dolgoznék, hanem szabadságon lennék, és kirándulnék. Egyszerre elszálltak a munkahelyi vagy lelki gondok, egyszerűen csak jól éreztem magam. Fapados lacikonyha, sültkolbász, hekk, sör...  Bizony jó volt nagyon. De mindent lehet még fokozni: itt bevallotta nekem, hogy gyereket vár a felesége (akit szintén nagyon kedvelek). De ez még titok :) Egészen boldog lettem a hírtől, borzasztóan örülök a boldogságuknak. Irigylem is őket kicsit, ne értsétek félre, ez nem a rosszmájú irigység, hanem velük örülök. Ennél jobb helyet nem is találhattunk volna a hír közléséhez... Az az érzésem támadt, hogy a világ jó.

Most kicsit szomorú vagyok, mert visszajöttem Szlovéniából, és vége van a nagy utazásnak... de legalább enyhítette kicsit a hiányt, feldobta a napom, hogy megkezdtem a bringaszezont. Na akkor kezdem előbb a bringázással. Jó lapos volt a hátsó gumim, persze csak akkor éreztem igazán, amikor már úton voltam, és persze még egy bringabolt sem volt nyitva, hogy ott felfújjam, úgyhogy muszáj volt így bejutnom. Úgy mentem, mintha hegyre fel mennék, előredőlve, hogy ne a lapos hátsó gumit terheljem. Azért így még kissé szenvedősre sikerült. Aztán délben már megoldottam, hazafelé meg, kemény gumikkal meg már nagyon szuper volt, élmény így bringán hazamenni. Nem is éreztem igazán, hogy mennyire hiányzik addig, amíg nem jött el, most már végre szabadon járhatok a városban! Mostantól minden nap kicsit olyan mintha kirándulnék, nemcsak zötykölődés a tömött villamoson, ami nem rossz, nem rossz (végülis a kettes vonala az egyik legszebb), de azért bringázni az igazán jó!

Szóval szuper volt Szlovéniában, nagyon tetszett a szállás is, igazán jópofa házban voltunk, kedvesek voltak a szállásadók is, majdnem mintha valamilyen rokonok házában lettünk volna. És végre repültem egy igazit. Kicsit fostam ám az első felszállásnál, hogy béna leszek, mert eddig bizony akárhányszor próbálkoztam egy kis gyakorlással, mindig közbeszólt az időjárás. Így meg egyből magasstart, amiben tavaly szeptember óta nem is volt részem, ráadásul egyből a legmagasabb helyről, ahonnan valaha startoltam. Vicces, hogy elsőre az az érzés tölt el, amikor már igazán magasba kerülök, hogy úristen, én innen hogy jövök le?! Hát hogy jönnék, olyan még sosem volt, hogy valaki fennmaradt :) A másik, ami eszembe jutott róla, de ez igazából most, hogy én ezt már megálmodtam egyszer. Régebben sokat álmodtam arról, hogy repülök, fent az égben, jó magasban, mint a madár, és nem csak siklok, hanem húz is felfele az ég, emelkedek fel, meg arra is emlékszem, hogy a hegyek mellett repültem, egészen súrolva a fákat. Most valahogy erre visszaemlékeztem, és a valóságban is pont ilyesmi, tényleg. Termik, lejtőzés. Szinte kísérteties: ezt én már előre megálmodtam? Mostantól élem az álmot...

Ja igen: hol lehet jó ajvárt venni Budapesten?

Pasik iszogatunk - egy csaj 30. születésnapján - és az élet dolgaira terelődik a téma. Ketten már a harmincadikon túl vagyunk, a harmadik srác még fiatalabb. És kifejtettük neki, hogy mi már nem csajozni akarunk, hanem valami mást, valami többet: kell egy nő, aki társ, akivel együtt élünk egy életen át, családot alkotunk, és gyerekeket hozunk a világra. Nem azt mondom, hogy most azonnal jöjjön a gyerek hirtelen, de az kell, hogy tudjam kivel, tudjam hogy bármikor jöhet és nem félek tőle, hanem ezt szeretném. Ha esetleg nem jön meg neki időben, akkor egyáltalán nincs para, mert miért is ne. Szeretném ha már itt tartanék. Barátunk kicsit értetlenkedett, hogy ez most kapuzárási pánik, ennyit számít ez a harmincadik szülinap? Nem az, és nem azért, csak egyszerűen tényleg ez van, szórakoztunk eleget, meg fogunk is, eszem ágában sincs csak otthon ülni, de most már a vágyakba ez is beletartozik, sőt. Kell a perspektíva, az élet így jó.

Kurva jó, ahogy elhappolták előlem a tökjó garázst. Tegnap délután beszéltem a tulajjal, hogy másnap meg lehet nézni, igazából először azt mondja, napközben (dolgozom) vagy hétfőn (nehúzzukmáaddig), aztán végül csak abban maradtunk, hogy reggel is meg tudom nézni még munka előtt. Még korábban is keltem miatta, erre jön az sms, hogy "a reggeli érdeklődő elvitte". Fasza, hát nem én voltam a reggeli érdeklődő? Rohadtéletbe.

Fura dolog ez a nőnap. (De lásd még anyák napja, Valentin-nap, sorolhatnám.) Egyrészt, tényleg micsoda marhaság ez az elvárt ünneplés. Holott minden nap nőnap! Meg persze lehetne ragozni, hogy kik találták ki és miért és milyenmár... Másrész viszont, és szerintem mégiscsak ez a lényeg, ha már van, miért ne legyen apropója egy konkrét kedvességnek? Szívből jön... Valahogy például a karácsonyt egyáltalán nem tudom besorolni ebbe a kategóriába. A karácsony igenis működik, a karácsony szép. Mert megvan a maga szertartása. Ott sem várok el semmit, és nem is megfelelni akarok - csak mégis jó készülődni, keresni, gondolni rá, örömet okozni, örülni neki. Azt hiszem egy ünnep azon múlik, mennyire tudjuk megtölteni tartalommal. Nem kell rajta görcsölni, csak csinálni kell.

Remélem semelyik általam kedvelt, szeretett nő nem gondolja, hogy nem tenném meg bármelyik nap, amit egyébként most "illene", vagy a mostani apropóból tettem, vagy most épp nem tettem, de megteszem máskor... Remélem szép napotok volt!

Furcsa álmom volt, amire még most is emlékszem (nem szoktam), pedig annyira nem volt meghatározó dolog (volt már ilyen is), csak elgondolkodtam rajta, hogy ez vajon mit jelenthetett igazából. Reggel még azt gondoltam, leírom, de annyira nem érdekes. Csak furcsa, hogy még mindig emlékszem rá.

Furcsa, hogy egy napon belül mennyi minden történhet illetve fordulhat meg az ember fejében, ami egyébként lehet hogy annyira szintén nem érdekes, vagy hülyeség, vagy nincs jelentősége. Vagy az is lehet, hogy ezek közül valaminek nagyon is. De most ezt sem akarom leírni, mire akartam kilyukadni. Csak az érzést.

Furcsa, hogy most elmentem kondizni és egyszerre mennyire más a hangulatom, mint előtte. Megnyugtatott, már túlságosan is. Ennyire csak kémiai anyagokból állnánk össze, hogy ez ennyit számít? (Amúgy nem hiszem igazából.) De végülis nem mindegy? Ez van ezzel kell élni. A sport meg jó. Csak furcsa.

És akkor már legyen zene is hozzá.

UI: És basszameg, leesett valami. Volt egy momentum az álomban, egy epizód, amihez ma történt valami tök hasonló, pedig nem tudhattam sehonnan se, hogy ez fog történni. Furcsa...

Gondolatban rakosgatom össze életem töredékeit, mintha sok kis széttört cseréppel játszadoznék, hogy a romokból építsek valami újat, valami szépet. Az elején csak céltalanul játszottam velük, vizsgálgattam a darabok szépségét külön-külön, mert igenis szépek így önmagukban, összerakatlanul is. Újra és újra végigpörögnek a megélt vagy elképzelt percek, órák, napok - vágyak, álmok. Már azt hiszem, tudom, mit akarok kirakni belőlük, hogy együtt összeálljanak még szebbé, mint a templomokban az ólomüveg ablakok. De vajon lehet-e, és képes vagyok-e alkotni oly csodálatosat, mint ami itt van a fejemben, vagy túl ügyetlen, túl tehetségtelen vagyok ehhez, és ott marad bent, szétfoszló, elillanó álom csupán?

Ma körmöt vágtam. Nem valami nagy hír. Kivéve ha egy olyan notórius körömrágóról van szó, mint én. Ugyanis gyerekkorom óta nem sikerült elhagynom - tudom-tudom - ronda szokásomat. Pedig elhihetitek, szerettem volna, engem is baromira zavar, és próbálkoztam is, de csak részsikerekkel. Hogy nem könnyű, az nem kifejezés, mert teljesen önkéntelenül jön és elképesztően nehéz mindig eszembe juttatni, tudatosítani, hogy állj. (A furcsa az, hogy ha például egy hétre elutaztam, akkor valahogy egy hétig nem rágtam. A stressz, a mindennap futott körök hiánya, az új élmények. Aztán a hazaúton elkezdődött...)

Nagyon halkan mondom, nem merem még elkiabálni, le is kopogom, vagy mit kell ilyenkor, de talán most egész jó úton vagyok...

Tél tábornok ma még egy utolsó rohamot vezényelt, de már csak azért, hogy emelt fővel vonulhasson vissza a harcmezőről. Szégyenkeznie nincs miért, ha stratégiai győzelmet nem is aratott idén sem, azért szép harci sikereket ért el a Balaton befagyasztásával. Talán majd jövőre.

Ami engem illet, most már igazán várom a tavaszt, a napsütést, a sportolást, a bringával járást, a kiülős helyeken sörözést-borozást. Élvezem én a telet is, de most hogy már elhúzták a mézesmadzagot előttem, elég volt. A hétvégén majdhogynem deklaráltam is eljövetelét az új siklóernyőm felavatásával. De végül nem, csak megsétáltattam, mert bár a nap ugyan barátságosan melegített volna, de a szél mocskosul fújt - esélytelen volt. Viszont ami késik, nem múlik, e témában bizonyosan. A héten még egy utolsó korizás, aztán viszlát tél!