Pusztába kiáltott szavak

Csak előlem menekülnek sírva a pamutzoknik, vagy tényleg szinte lehetetlen manapság (emberi áron) pamutzoknit találni? De nem ám amire az van ráírva, hanem ami tényleg pamut. Mindenhol csak 75% meg 85% pamut + a többi műszál zoknit találok. És valamelyikre még rá is írják, hogy bio, az eszük tokja bio! A 92%-osnak is már a szinte csodájára járok. Egyszer találtam 100% pamutot, abból is csak 1 párt és az sem az én méretemben... Mi a fene van, sztrájkolnak a négermunkások az amerikai gyapotbirtokokon? A zoknik a vegyipar fejőstehenei? Divatba jött a bukés láb?

Tegnap elmentem a postára, mert két küldeményem is érkezett (apropó, tökre idegesít, hogy mindig a halál farkincájára, az Ecseri útra kell kimetróznom, ha személyesen átvevős postám érkezik, nem igaz, hogy ezt nem lehetne ezt a belvárosban megoldani) - szóval, ebből az egyik utalvány volt. Igazából még sosem jött nekem ilyenem, úgy nagyjából benne volt a fejemben, hogy az talán pénzt jelent, de nem foglalkoztam különösebben vele, majd meglátjuk alapon. Aztán ott amikor adta ki a kisasszony/banya az aláírandó cetlit, látom hogy valami tízezernyolcszázvalamennyi, K&H biztosító, na gondoltam ezt se tudom, mi a fene lehet, nem is náluk van a kocsi biztosítva. Meg tavaly se volt. Csak valamikor kábé 4 éve - még a Kisrönó. Számolja le a pénzt a nőci: tízezer, húszezer, harmincezer, negyvenezer... Nézek döbbenten, mivaaan?! Száznyolcezer volt... (Nem figyeltem eléggé.) Nadebazmeg, ezmilehet? Úgy kóvályogtam el a pénztártól, mint akit fejbevertek. Megnéztem a cetlit mégegyszer, tényleg annyi. Basszus, az ölembe hullott száz rugó, és azt se tudom, hogyan! Pörgött az agyam, honnan a picsából jött ez, kinek a biztosítója fizetett nekem. Egy percig úgy voltam vele, hogy nyertem ezt a pénzt. Aztán paff, leesett! Ez az életbiztosítás, amit visszaváltottam (lakáshitelhez kellett) és hülye K&H ahelyett, hogy simán a folyószámlámra tette volna a pénzt, kiküldte, mellé se szó, se beszéd. Ennyit a nyereményről! De jót röhögtem.

Akkor ugyanezt az érzést kérem szépen most már lottóval is, igaziból :)

Update: ma meg bementem a K&H-ba és betettem ezt az összeget a számlámra. Így hát szépen körbe lett sétáltatva a pénz a városon... de a posta legalább jól járt, annyi biztos.

Nem olyan rég, úgy két hete összefutottunk, majd együtt ebédeltünk az exemmel. Nem Krisztire gondolok, hanem a most már régmúlt exre. Úristen, több mint négy évet töltöttünk (mondjuk úgy, hogy többé-kevésbé) együtt... bár, a lelkem mélyén a végére igazából már tudtam, hogy nem jó, meg előtte is több szakítás-mégisfolytatás ciklust lejátszottunk, aztán mégis, amikor beütött a csúnya vég, elmondhatatlanul a padlóra tett. Nagyon sokáig haragudtam, szenvedtem, nem tudtam szabadulni tőle, nem tudtam elengedni, teljesen elárasztott egyfajta kétségbeesés, és borzalmasan sokáig tartott, amíg ki tudtam mászni a szakításutáni lelkiállapotomból és nyitott voltam újra.

Szóval fúrt az őszinte kíváncsiság, hogy vajon mi lehet vele. Furcsa élmény volt. Te jó ég, hogy ő mennyire más lett! Hogy milyen pontosan, nem mennék bele, nem is szeretném negatívnak nevezni, csak maradjunk annyiban, másnak láttam régen. Csak hittem, hogy olyan volt, amilyennek szerettem? Nem hiszem, de igazából, valamennyire akkor is benne volt az, amilyennek meg most láttam. Csak más arányokkal, és persze akkor más perspektívából néztem, meg hát mi is mást erősíthettünk egymásban. Zavarba ejtő, hogy mennyire odavoltam, és miért nem tudtam túllépni rajta... Mintegy alternatív valóságra láttam most rá. Merthogy akár együtt is lehetnénk, ha nem lépünk le erről az útról, talán ő lenne a feleségem, már gyerekünk is lenne. De most már úgy látom, boldog nem lehettem volna. Nem illettünk össze, de tényleg nem. Nem is akartunk igazán, csak sodródtunk az árral. A fájdalmas magány, ami az után a szakítás után jött, az akkor nagyon rossz volt, de most már nagyon örülök neki. Mert ez a törés csak jobb emberré tett és egy csomó jó dolgot hozott az életembe: új élményeket és olyan embereket, akikkel amúgy sosem ismerkedtem volna meg, és nagyon hálás vagyok értük a sorsnak... akkor is, ha még ki tudja, miféle út vár rám most...

De azt hiszem, a boldogsághoz nehéz út vezet, a könnyű út meg sehova.

Már egy jó ideje benne motoszkál a fejemben, hogy szeretnék egy régi autót, egy oldtimert. Például ezt megláttam a totalcar.hu-n és egyből bele is szerettem, nekem kurvára kellene egy ilyen:

Hát nem zseniális? Szerintem elképesztően vidám. Annyira esetlen, és mégis annyira stílusos. Micsoda királyság lenne mondjuk egy ilyet lakóautóvá alakítani és világot járni vele?

Egyébként ezt az oldtimerezés dolgot egészen komolyan gondolom. Új autót bárki vehet magának, na de egy igazán régivel rendelkezni, ahhoz stílus kell. Persze az ilyesmit sokszor csak úgy álmodja az ember, de előbb-utóbb igenis lesz nekem, mert miért is ne tudnám megtenni? Valószínűleg nem pont ilyen csodás bumfordiságot, mint itt fenn, de szerzek majd egy olyan autót is, amivel nem csak autózhatok, hanem a különlegességében is gyönyörködhetek, a régi világból átmentve egy remek tárgyat a jövőbe. Az ilyenekért érdemes élni, nem?

Néha elgondolkodom azon, hogy miért írogatok ide egy isten háta mögötti blogra. Alapvetően mire jó ez az egész? Nagyon sok minden kavarog a fejemben (most is), amit kitennék, de aztán végül nem tudom. Vagy nem merem. (Mert ki tudja, ki olvassa. Vagy mert sejtem, hogy ki talán. Szóban elmondanám, a megfelelő helyen és időben, de az nem itt van.)

Azt hiszem, talán az a válasz, hogy magamért írom. Azért, mert néha elkezdem a fejemben, hogy erről hű milyen jó posztot tudnék írni, aztán sokszor nem írom meg. Amit meg megírok, azt arról szól, hogy egy érzést próbálok átadni, egy hangulatot, egy jó sztorit. Én is szívesen olvasom másét. Azt hiszem, ez egy hangulatblog, csak úgy. Meg egy időkapszula magamnak, ahogy egy napló - de az nem ugyanaz, mert a naplót tényleg csak én olvasnám. A blogban meg pont az a tét, hogy nyílt. Itt van, aztán egyszer máskor furcsa ráeszmélni, hogy hú ez is volt, és eszembe jut, mit éreztem akkor. Bár nem nagyon olvasom újra, de mindegy. Akár meg is tehetném. Egy emlék.

Meg hát, mi az élet értelme? Ami jó is, egyedül nem olyan jó. Megosztani valaki mással, az az igazán jó.

Hirtelen tavasz lett. 11 fokot mutatott a kocsi hőmérője. Durva, hogy most nemhogy kesztyű nélkül, de kigombolkozva jártam a szabadban, egy hete meg még milyen csontfagyasztó mínuszok dúltak... Olvadás van, idén már aligha korcsolyázok többet a tavakon. Pedig szerettem volna.

De ugyanakkor már el is kezdtem várni a tavaszt. Azt hiszem, nekem is ideje felolvadnom a hibernált állapotból. Az utóbbi évben kicsúszott az irányítás a kezemből, semmi sem úgy alakult az életemben, ahogy szerettem volna. (Jó, egy dolgot kivéve, végre belekezdtem az egyik rég vágyott álmom megvalósításába, a siklóernyőzésbe. Valahogy fura is, hogy pont ekkor történt ez is. Mintha összecsúszott volna két idősík.) Tudom, hogy változtatnom kell, újra össze kell raknom magam, és belül már fortyog az ehhez szükséges erjedés.

Úgy érzem magam, mintha már régesrégóta egy szakadék szélén állnék, és tudom, hogy ugranom kell. Alattam mélyen a tenger, nem halálosan, de nekem túl félelmetesen mélyen. Sokáig néztem lefelé, és borzasztóan félek tőle, de ugyanakkor tudom azt is, hogy vissza most nincs igazán út. Most van a pillanat. Nagy levegő, úristen... Az egyensúlyom már biztos elvesztettem. Homályos még minden, nem is tudom, hogy most már el is ugrottam és zuhanok, vagy még csak fél lábbal rugaszkodtam el, vagy még vissza is lehet kapni a peremhez... kapaszkodni ott egy darabig, és úgy tenni, mintha még maradhatnék. Fájni fog az érkezés, azt hiszem - de muszáj, ennek így kell lennie, mert ha nem ugrok, az sem jó. Utána talán, talán jó lesz. Így megy csak. Hülyeség? Hinnem kell!

UI: Ez a poszt nem öngyilkossági gondolatokról szól, dehogyis! A szerelemről szól.

Amszterdamba szeretnék utazni, korizni, most!

Forrás, további csodálatos képekkel...

Ez a film zseniális. Olyan, hogy ha megnézed, visszanyered a hited abban, hogy a világ alapvetően jó. Hihetetlenül érzékenyen nyúl egy alapvetően drámába illő témához remek vígjátéki eszközökkel, és rengeteg szeretetreméltósággal. Szinte minden percre jut egy hatalmas poén, hol kuncogsz, hol röhögsz, és kineveted a kulturális különbségeket - a törököket, a németeket, és saját magadat is. Eközben megindító és elgondolkodtató is. Egy szó mint száz: látni kell!

Végül vasárnap délelőtt felültem a buszra, és elmentem Balatonfüredre. Csak egyedül utaztam, így jobban élveztem a buszozást, mint ha kocsival mentem volna. Egyébként is szinte házhoz jön, pár perc alatt kiérek otthonról a megállóba. Meg így legalább volt alkalmam elkezdeni olvasni egy könyvet, amit már rég megvettem, de azóta a polcon porosodott szegény. Mindig először nehéz kinyitni, de utána már szinte húznak maguk után a betűk... (Barabási Albert-László: Behálózva. Ő is megér majd egy másik posztot.)

Mondtam már, hogy a Balaton télen legalább olyan gyönyörű, mint nyáron? A jégre ráhullott hótól való félelmeim nem igazolódtak be, sőt! Igaz tényleg ráhullott a hó, de hosszúkás foltokba rendezte azóta a szél, és ettől csak még szebb és érdekesebb volt rajta korcsolyázni. Lehetett kerülgetni a foltokat, mintha egy labirintusban járnál! A foltokon kívül pedig csak egy leheletvékony porhó réteg takarta a jeget, a korizást egyáltalán nem zavarta, arra viszont jó volt, hogy lásd a saját nyomaid vagy belerajzolj :) A jég pedig alatta gyönyörű zöld és tükörsima! Hihetetlen jó, teljesen más, sokkal szabadabb érzés a Balatonon korcsolyázni, mint műjégpályán - mehetsz amerre csak tetszik... A Balaton közepe felé ismerőssel teljesen váratlanul összefutni (azaz összekorcsolyázni) pedig igen vicces élmény :)

Furcsa látni, hogy több mint egy éve nem írtam ide. A vicces az, hogy belenézve a statisztikába látom, hogy még így is naponta többször olvasnak. Vajon kik lehetnek és hogyan tévedtek ide? Vagy a rajongótáborom (:D) kukkant be, hátha van új poszt? Még a végén azt gondolom, hogy ez a felelősség kötelez :) Najóvan írok.

Tél van, kurva hideg van, és én nagyon is örülök neki. Szerintem a tél márpedig igenis legyen tél! Fehér tájat akarok, hótorlaszokat és befagyott tavakat. Mondjuk arra már rájöttem, hogy a kettő együtt nem a legjobb kombináció, mert ha a befagyott tavakra ráesik a hó, akkor mégsem ideális a korcsolyapálya... A fenébe, hogy ez nem kívánságműsor! Pedig már arra gyúrtam, hogy újból megjárhatom a Balatonfüred-Tihany távot, mint egyszer - akkor szinte tükörsima volt a jég a tavakon (a Velencein is), és azóta mindig azt a határtalan korcsolyapályát sírom vissza. Vagy vajon a napsütés még ebben a hidegben is mindig kicsit leolvasztja a tetejét és napról napra egyre simább? Vagy csak a strandokon takarítják le szépen, és odakint marad a tér a jégvitorlázásé? Lassan ideje meglesni, mi a helyzet tavainkon...

A budai rakparton végigautózni a Margit hídtól a Petőfi hídig éjszaka, és közben gyönyörködni a kivilágított épületekben és hidakban eszméletlen hangulatos. Budapest egyik legszebb arcát mutatja ilyenkor. Persze a másik oldal is szép, és a másik irányba is, de nekem valamiért, abszolút szubjektív módon mintha egy picit így tetszene a legjobban. Még direkt kerülni is érdemes ezért az élményért. A múltkor így tettem, a Fő utcán autózva a fejembe vettem, hogy mégiscsak a rakparton kéne menni, és egész nagy vargabetűvel (nem volt egyszerű, már szentségeltem is) visszahajtottam a Margit hídi lejáratig. Hát nem bántam meg, sőt: remek sugallat volt, feldobta a napom végét.

Ezerféle forrásból ezerféle dolgot hallottunk már a nyugdíjrendszerről és annak átalakításáról, de számokról kevés szó esik, és ha mégis, az sem mindig objektív, csak bemondanak valamit, higgyük el. Úgyhogy úgy gondoltam, számolok egy kicsit magam is, és összedobtam egy kalkulátort a nyugdíjrendszert befolyásoló tényezők hatásáról, illetve arról, hogy mégis mit érdemes tenni (és mennyire), menni vagy maradni? Mert persze a jövő bizonytalan, de azért mégis más, ha legalább a nagyságrendekkel tisztában van az ember. Ha már belekezdtem, igyekeztem felhasználóbarát módon tenni, hogy többé-kevésbé univerzális és érthető legyen, és másoknak is tudjak segíteni átlátni a helyzetet. Tehát ezennel megosztom a kalkulátoromat, használjátok egészséggel!

A makromodellem lényege: a felosztó-kirovó rendszer "hozamát" az határozza meg, hogy majd ha nyugdíjasok leszünk, hányan lesznek járulékfizetők (nagyjából: aktív korú népesség * aktivitási ráta), mekkora átlagbérrel a mostanihoz képest (reálbérnövekedés), mekkora lesz majd akkor a nyugdíjjárulék (már most sem kevés éppenséggel) és hány nyugdíjasra oszlik el ez a kifizethető nyugdíjösszeg; míg a tőkefedezeti (magán) rendszert csak a befektetés hozama befolyásolja. (Azért ez, ha meggondoljuk, minimum akkora lesz, mint a reálbérnövekedés - hiszen aligha hihető, hogy a tulajdonosok a saját hozamuknál is nagyobb részt juttassanak hosszú távon a munkavállalóknak a növekedésből, persze az utópisták próbálkozhatnak...). Mivel reálváltozókkal számolok, az inflációt ki is lőttem. Ezek a változók határozzák meg lényegében hosszú távon, hogy mégis mennyi nyugdíjunk lehet. Persze a konkrét szabályokon is sok múlik, de ezt egyrészt képtelenség előre látni és bármi módon modellezni, másrészt talán nem irreális feltételezés, hogy lényegében a befizetéssel arányos a kifizetés. Ha játszunk a kalkulátorral, akkor láthatjuk, hogy ezek hogyan és mennyire befolyásolják azt, hogy melyik rendszer (mennyivel) jobb. A kalkulátorom csak olyanok számára értelmezhető jól, akik lényegében már a vegyes rendszerben indultak, tehát 1998 után (vagy max pár évvel előtte) kezdtek el dolgozni.

Néhány általános tanulság, amit a makromodellem kiad:

• --  A jelenlegi „játékszabályokat” nézve (és feltételezve, hogy így marad örökre), elég pesszimistának kell lenni az állami pillért befolyásoló változókkal és elég optimistának a magánpillér hozamával kapcsolatban, hogy tényleg megérje maradni a MNYP-tagoknak. Ami nem is csoda, hiszen egy csomó befizetéshez kapcsolódó jogosultság vész el. Hát ezért szinte visszautasíthatatlan az ajánlat...
• --  De, ha feltételezzük, hogy valaki később korrigálja a szabályokat, és mégis ad állami nyugdíjjogosultságot akár visszamenőleg, akár csak onnantól fogva, akkor már megéri maradni a magánpénztárban!
• --  Hacsak nem veszek fel nagyon rózsaszín szemüveget (pl. demográfiailag), a mostani „reform” mindenképp bukó – azaz, hogy értsük: mi (akik csak évtizedek múlva leszünk nyugdíjasok) bizony mindkét választással meg vagyunk szívatva. A kérdés csak az, mennyire.

Update:

1) A kocka el van vetve - ezennel eldőlt, a vegyes rendszer márpedig megszűnik. Így a kalkulátorom mostantól már nem csak elmélkedés, hanem a kőkemény valóság. Menni vagy maradni, ez itt a kérdés...

2) A kalkulátorom is frissítettem, mert ma alaposan átolvastam a kivehető pénzösszegről szóló részeket, és bizony rájöttem egy anomáliára, ami nem teljesen úgy van, mint ahogy az pénzügyileg logikus lenne. Merthogy egészen pontosan a "hozamgarantált tőke összege feletti összegének és a pénztártagságának ideje alatt befizetett tagdíjkiegészítés összegének felvételére" jogosultak az átlépők. Előástam a definíciót is, és a hozamgarantált tőkében benne van a kiegészítő befizetés is (már akinek volt ilyen, akinek nem, azt nem érinti a dolog). Ez magyarul azt jelenti, hogy hiába jár vissza ez a pluszbefizetés jogosan, a hozamát már nem (pedig ez lenne a logikus), hanem csak az reálhozamát vehetjük fel. A hozamból inflációnak megfelelő részt az állam kapja meg - holott ezért a többletért az államtól már nem jár majd nyugdíj.

Október 23-a van, az 1956-os forradalom ünnepe. A nemzeti ünnepeink közül ez az, ami igazán közel áll hozzám. Március 15-e is hasonlóan a szabadság ünnepe, de mégis egy régmúlt korszak emléke, augusztus 20-át nem tudom igazán mihez kötni, legfeljebb ha külföldön járok, az ottani magyar ünnepek során tudom megélni. De 1956 ősze a magyar történelem olyan időszaka, amit méltán büszkén ünnepelhetünk, az egyetlen, amit a külföld is ismer és számon tart, és ami miatt tényleg felnéznek ránk. Nincs szükség hozzá semmilyen politikai narratívára - sőt kifejezetten zavar, ha bárki túlzottan aktualizálni akarják azon felül, hogy a mai demokrácia magját már ekkor elvetették, még ha csak egy generáció múlva kelhetett is ki végül. Pátoszos vagy sem, ez bizony a magyar nép szabadságvágyának és összefogásának ünnepe, ugyanúgy a szabadon élni vágyó fiatalságé, a fegyvert fogó munkásoké, és a felébredő értelmiségé; hogy egy kis időre legyőztük a zsarnokságot, ami szinte egy pillanat alatt összeomlott, amint volt mersze kiállni az embereknek és azt mondani, elég volt. Erre fontos emlékezni, hogy tudjuk, honnan jöttünk, mik azok az értékek, amelyekre vigyáznunk kell. Ilyenkor szívesen megnézem a korszakról szóló kiállításokat, előveszem a könyveimet. A helyszíneken járva vagy korabeli fényképeket látva, személyes történeteket olvasva mindig megérint, hogy a tüntetések és harcok mind-mind tényleg a szűkebb környezetemben, általam jól ismert helyeken történtek (Corvin köz, Üllői út, Műegyetem, Kossuth tér) és még mindig vannak házak, ahol pontosan innen származó golyónyomok láthatóak.

Ti ünneplitek, vagy megélitek valamilyen módon 1956-ot?

A műegyetemisták 16 pontja

1956. október 22.

Másold le és terjeszd a magyar dolgozók között!

A MEFESZ építőip. műszaki egyetemi diáknagygyűlés határozatának főbb politikai, gazdasági és eszmei pontjai:

1. Az összes szovjet csapatoknak azonnali kivonását követeljük Magyarországról a békeszerződés határozatai alapján.

2. A Magyar Dolgozók Pártjában alulról felfelé, titkos alapon új alap-, közép-, és központi vezetők választását követeljük, ezek a legrövidebb időn belül hívják össze a pártkongresszust és válasszanak új Központi Vezetőséget.  

3. A kormány alakuljon át Nagy Imre elvtárs vezetésével, a sztálinista Rákosi-korszak minden bűnös vezetőjét azonnal váltsák le.  

4. Nyilvános tárgyalást követelünk Farkas Mihály és társai bűnügyében. Rákosi Mátyást, aki első fokon felelős a közelmúlt minden bűnéért és az ország tönkretételéért, hozzák haza és állítsák a nép ítélőszéke elé.  

5. Általános, egyenlő és titkos választásokat követelünk az országban több párt részvételével, új nemzetgyűlés megválasztása céljából. Követeljük a munkásság sztrájkjogának biztosítását. 

6. Követeljük a magyar-szovjet és magyar-jugoszláv politikai, gazdasági és szellemi kapcsolatok felülvizsgálatát és új rendezését a politikai és gazdasági teljes egyenrangúság és az egymás belügyeibe való be nem avatkozás alapján. 

7. Követeljük az egész magyar gazdasági élet átszervezését szakembereink bevonásával. Vizsgálják felül a tervgazdaságon alapuló egész gazdasági rendszerünket, a hazai adottságoknak és magyar népünk létérdekeinek szem előtt tartásával. 

8. Hozzuk nyilvánosságra külkereskedelmi szerződéseinket és a soha ki nem fizethető jóvátételek tényleges adatait. Nyílt és őszinte tájékoztatást követelünk az ország uránérckészleteiről, kiaknázásáról, az orosz koncesszióról. Követeljük, hogy az uránércet világpiaci áron, nemes valutáért Magyarország szabadon értékesíthesse. 

9. Követeljük az iparban alkalmazott normák teljes revízióját, a munkások és értelmiség bérköveteléseinek sürgős és alapvető rendezését. Kérjük a munkások létminimumának megállapítását.  

10. Követeljük a beszolgáltatási rendszer új alapokra fektetését és a termények okszerű felhasználását. Követeljük az egyénileg gazdálkodó parasztok egyenrangú támogatását.  

11. Követeljük az összes politikai és gazdasági pereknek független bíróságon való felülvizsgálatát, az ártatlanul elítéltek szabadon bocsátását, rehabilitálását. Követeljük a Szovjetunióba kihurcolt hadifoglyok és polgári személyek azonnali hazaszállítását, beleértve a határon kívül elítélt foglyokat is.  

12. Teljes vélemény-, szólás- és sajtószabadságot, szabad rádiót követelünk és a MEFESZ-szervezet számára nagy példányszámú új napilapot. Követeljük a meglévő káderanyag nyilvánosságra hozatalát és megsemmisítését. 

13. Követeljük, hogy a sztálini zsarnokság és politikai elnyomás jelképét, a Sztálin-szobrot a leggyorsabban bontsák le, és helyébe az 1848-49-es szabadságharc hőseinek és mártírjainak méltó emlékművet emeljenek.  

14. A meglévő, magyar népnek idegen címer helyett kívánjuk a régi magyar Kossuth-címer visszaállítását. A magyar honvédségnek a nemzeti hagyományokhoz méltó új egyenruhát követelünk. Követeljük, hogy március 15. és október 6. nemzeti ünnep és munkaszüneti nap legyen.  

15. A Budapesti Műszaki Egyetem ifjúsága egyhangú lelkesedéssel nyilvánította ki teljes szolidaritását a lengyel és varsói munkásság és fiatalság felé a lengyel nemzeti, függetlenségi mozgalommal kapcsolatban.  

16. Az Építőipari Műszaki Egyetem diáksága a leggyorsabban felállítja a MEFESZ helyi szervezeteit és elhatározta, hogy folyó hó 28-ra (szombat) Budapesten Ifjúsági Parlamentet hív össze, melyen küldöttségekkel részt vesz az ország egész ifjúsága. Holnap, folyó hó 23-án délután. fél három órakor a műszaki és egyéb egyetemek ifjúsága a Műegyetem előtti téren gyülekezik, onnan a Pálffy térre (Bem tér) a Bem-szoborhoz vonul, és megkoszorúzásával fejezi ki együttérzését a lengyel szabadságmozgalommal. E felvonuláshoz az üzemek dolgozói szabadon csatlakozhatnak.

Fenti határozat teljes, betű szerinti közlését ma este a rádió is, a magyar sajtó is visszautasította, a Szabad Ifjúság csak részleges közlését ígérte meg, főleg az első pont miatt. A határozat szövegének stencilen való azonnali sokszorosítását viharosan követeltük, de az arra vonatkozó utasítást Cholnoky rektor nem merte megadni. A nagygyűlés kb. 2000 résztvevőjének spontán felvonulása még ma este folyamán az egyik nyomda elé és a határozat azonnali kinyomtatása - a résztvevők viharos lelkesedése ellenére a megmozdulásnak nem kívánatos eltorzítása, illetve az esetleges összecsapás miatt - elmaradt. Javaslatunkra a határozat végleges szövegét a plénum előtt mikrofonba diktálták, a résztvevők lejegyezték és egyelőre kézi-gépi másolását a főváros széles rétegeiben hólabda-rendszerrel fogják terjeszteni.

A magyar sajtóban való teljes közléstől nem tágítunk.

Folyó hó 24-én a MEFESZ a fenti határozat alapján országos vitát kíván indítani a magyar sorskérdésekről és követeljük azt, hogy a Magyar Rádió adjon a nagygyűlésről helyszíni közvetítést, és így a dolgozó nép elferdítés nélkül hallani fogja az ifjúság hangját, és eltökélt szilárd határozata addig be kell váltsa a helyszíni ígérgetéseket, a határozat teljes szövegének a napi sajtóban széles körben való közzétételére vonatkozólag.

E határozat az új magyar történelem hajnalán, 1956. október 22-én született, az Építőipari Műszaki Egyetem aulájában, többezer hazáját szerető magyar ifjú spontán megmozdulásából.

Ma újfent kint voltam a Puskás-stadionban a Loki Európaliga-meccsén (azért az UEFA-kupa valahogy jobban hangzott, olyan mókásan technokrata elnevezés volt, ez az új név meg kicsit olyan mű-BL, de sebaj, megszokjuk) a segglefaszasztó hidegben első félidőben kapumögötti lelátón helyzeteknél felpattangatni, Loki-gólnál örömömben felugrálni, aztán a második félidőre jobb helyre belógni és onnan a már reménytelenül harmatos játékunk miatt orrot lógatni, közelben ülő önjelölt edzők ordibálós instrukcióikat hallgatni. Azt kell hogy mondjam, már lassan diplomázhatok abból, hogy lehet bármely tetszőleges szektorba bejutni, igaz ma csak másodjára sikerült, elsőre megállított a porkoláb, és hát nem oda szólt a jegyem, én meg nem bírtam ki vigyorgás nélkül, meg hogy kibökjem "hát ez nem jött be" :)

A Puskás, avagy Népstadion sajnos már reménytelenül romos, igencsak érett a felújításra, vagy talán inkább a dózerolásra és újjáépítésre. De valahogy mégis van az egésznek egy bája, kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk, és tényleg. Az is fura lesz már, amikor fel lesz újítva, persze kell, sőt legyenmárvégre, de biztos lesz egy pici nosztalgia bennem utána. Mindez kívülről tán kicsit mazochizmusnak tűnik, de nem az. Régvolt idők jutnak az eszembe, amikor még nagy hétvégente  meccsrejárós arc voltam. Valahogy megvolt a bája az egésznek. A rákészülésnek (konfettit vágtam újságpapírból), a kutyaütő tatabányai NBIII-as meccsek ("megint kikaptak?"), aztán hogy ugyanezekből egyszer bajnok csapat válik (feljutás az NBI-be és a felejtetetlen kupadöntő), hétfőként rekedten sulibamenés, legendás pesti csapatok "arénájába" eljutás. Avagy - ugrás következik! - válogatott meccsekre Budapestre felvonatozás (mennyire más volt vidékről felutazni), vonaton hangolás, zászlólobogtatás, meccs előtt a környéken kocsmázás, kapu mögött szurkolás, utolsó (vagy első) vonattal hazamenés... Annyi vicces, idejétmúlt, mégis kedves emlék. Jó volt bizony, hogy ilyen is volt valaha. Talán nem is értitek...

A múlt héten voltam az Észak-Erdély 1940-es visszacsatolásáról szóló kiállításon a Centrális Galériában. Sajnso későn támadt már írhatnékom, így nem tudok senkit megtekintésére bíztatni, mivel azóta bezárt. Mindenesetre érdekes kiállítás volt, bár kicsit furcsa, mivel mintha nem lett volna koncepciója. Talán nem is volt. Csak tényszerűen bemutatta a kor, a történéseket, a korabeli reakciókat (magyar és román részről is), az incidenseket. Viszont hiányoltam a (nagyon fontos) információkat arról, hogy mi volt előtte, mi történt azóta. Mintha kicsit féltek volna a témától - nem csodálom. Mindenesetre akárhogy is nézzük, kíváncsi vagyok, vajon hányan tudják egyáltalán (pedig tanultuk elvileg), hogy Magyarország térképe 1940 után így nézett ki:

A rend kedvééért pontosítanék, a lila részek (Dél-Felvidék) 1938 (első bécsi döntés), a felső narancsárga rész (Kárpátalja) 1939, a déli sárga részek (Vajdaság) 1941 során került Magyarországhoz, a kiállítás az erdélyi részekről szólt csak, amit a második bécsi döntés után került vissza hozzánk. (Néhány tény még az értelmezéshez, a felvidéki rész lakossága kb. 85%-ban magyar volt (!), az észak-erdélyi 55%-ban.)

Furcsállottam néhány megállapítást, főleg az egyik pontot, ami a "tények és adatok" címszó alatt szerepelt, mégis rövid értékeltést (tehát véleményt) tartalmazott - nem beszélve arról, hogy tulajdonképpen semmitmondó volt (kb. "nem volt jó döntés, tájegységeket szakított ketté"). Azt hiszem, a kiállítás célját talán mégis elérte, hiszen elgondolkodtatott. Önkéntelenül felmerül a - persze már szinte értelmetlen - kérdés, "mi lett volna, ha"? Mi lett volna a jó megoldás? Mi lett volna, ha így marad? De tényleg, ha picit, szigorúan csak a tanulság kedvéért eljátszanánk a gondolotattal, és meghagynánk ezeket a határokat: valószínűleg a mostani kárpát-medencei magyar nemzetiségi problémák már anakronisztikusak volnának. Ne legyenek illúzióink: némi kétoldalú lakosságcsere, migráció és asszimiláció árán. Csakhogy ezek azóta is megtörténtek, csak teljesen egyoldalú módon... És vajon mit kapott Erdély Romániától? (Kérdezzétek az ottani magyarokat: lényegében semmit.) Azonnal hozzáteszem, nem hiszek már semmilyen revízióban, ezen rágódni nincs értelme, elrobogott a történelem felette, a győztesek átírták a valóságot, visszavonhatatlanul. Viszont nem értem a nagymagyaroszág-térképeseket, a vesszentrianonozókat se: persze vesszen, de végülis mit szeretnétek? Tényleg tudnánk mit kezdeni az "ősi" határokkal? Jobb lenne ez? Nem. Akkor már több értelme lenne az 1941-es határokat kirakni a kocsikra, és mégsem azt sírjuk vissza, mert az egy történelmi vakfolt...

Én abban megoldásban hiszek, hogy minél előbb elvesztik ezek a kérdések az értelmüket az egyesült Európában, hiszen minden nemzet egyenlő; hiszek a regionalizmus elvében, hogy a régiók saját szintjükön a saját sorsukat irányíthatják, az ott élők emberek igényeinek megfelelően. (Persze vajon hogy húzzuk meg a régióhatárokat?) Ezen belül viszont hiszek abban, hogy a színmagyar(székely) Székelyföldnek jár az autonómia, hiszen milyen jogon vonjuk meg tőlük e jogot, milyen elven mondják meg Bukarestből, hogy mi legyen ezen az egységes, két és fél (román) megyényi területen, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy ők mit szeretnének? Továbbá hozzátenném, nincs szebb annál, amikor több nyelven is ki vannak írva (és mondva) a dolgok, és nem muszájból, hanem mert ez a világ legtermészetesebb dolga, hiszen több nép él együtt egy adott tájon, nem ellenségként, hanem a legnagyobb békességben. Utópia ez vajon?

Ezennel újrakezdődött a rendszeres sport projekt. Sajnos ilyen bejegyzésem már volt, szinte hasztalan, de ezúttal tényleg megszólalt a vészcsengő. Nincs saját személymérlegem (beszarás, mi? a drágákra sajnáltam a pénz, az olcsók közül meg nem tetszett meg egyik se), úgyhogy csak "idegenben" van alkalmam lemérni magam. Hát a múlt hétvégén ráálltam és kiakadt a mutató, legalábbis szubjektíve. Mostantól minden másnap futás, minden nap "reggeli torna" (vagy olyasmi) és újból konditerembe járás. És nincs több nasi. Valamint felkérek minden olvasót, hogy kérje rajtam szigorúan számon a sportolást! És ha úgy kezdeném a választ, hogy "Hát..." akkor basszatok le! Nem a nyelvőrség miatt ("Hát-tal nem kezdünk mondatot"), hanem mert nincs magyarázkodás. Kivéve ha azt mondom, "Hátra gyúrtam" :)

A Szigetre magára nem is sok szót vesztegetnék, megtettem máskor, meg amúgy is, nem hiszem hogy bármi újat mondanék... Inkább egy hozzá kapcsolódó hangulatot-benyomást idéznék fel. Az utolsó ott töltött este után, hazafelé jöttömben eluralkodott az az érzés rajtam, mintha picit megint Norvégiában lennék, illetve lettem volna és most jönnék hazafelé. Már utána, vége van, de hangulatilag még benne lévén, még nem kezdődött el az új nap, még nem léptem vissza a valóságba. Tulajdonképpen a kettő (a Sziget és Norvégia) nem nagyon kapcsolódik egymáshoz, de nekem mégis valahogy ez ugrott be. Tudom, egyrészt azért is, mert rengeteg laza külföldi fiatalba botlott az ember, néhányukkal beszélgettem is, persze angolul, semmiségekről, csak úgy. És ez valahogy, hogy ők itt lebzselnek, így jó érzés volt, "itt van a világ közepe" érzés. A másik, ami miatt emlékeztetett rá, a "szünet" érzés. Nem a nyaralás vagy a pihenés szünete, hanem a tevékeny szünet érzése, a kilépés a mindennapokból és bolyongás egy másik világban érzése. Akkor nagyon úgy éreztem, hogy de szeretném visszatekerni az időt. Másnapra elmúlt, és most már nem is érzem így, de erre a nosztalgikus érzésre valahogy határozottan emlékszem.

Vége a Szigetnek, és úgy sajnálom...

De előtte még másról, ami azóta is bennem maradt, hisz a Sziget igencsak lefoglalta írói energiáimat. Szóval a fesztiválszezon számomra már másfél hete, vasárnap, az Ördögkatlannal megkezdődött. És micsoda ékszerdobozra bukkantunk! Ez a három Villány környéki faluban zajló fesztivál közel sem az a monstre esemény, mint a Sziget és társai, hanem inkább bájos az egész, a falusi miliővel, nagyharsányi lacikonyháival, palkonyai borospincéivel. És itt sikerült találkoznom életem legviccesebb koncertélményével - ami köröket vert az eddigi topra (a focieb-nézéssel egybekötött Republic koncertre valami újpesti proletárnegyed "falunapján"). Én ilyen hangulatos-mókás koncerthelyszínnel még életemben nem találkoztam, az "aréna" egy játszótér volt a kisharsányi óvoda udvarán, a kukoricamező szélén... A keverőpult konkrétan egy csúszda tetején volt :D (Hamarosan teszek fel képeket is!) A zenekar - mindenképp említsük meg a nevüket, mert nagyon is ügyesek: Grooveheadz Orchestra - biztos hozzánk hasonlóan nagy szemeket meresztettek, amikor meglátták mindezt, no meg a gyér közönséget. Merthogy még azt is túlzás állítani, hogy a falu apraja-nagyja kint lett volna, de mindenestere a pár fiatalok kívül még egy-két nénike is ült a padon, a mászókán és a homokozóban gyerekek játszottak... (Alighanem az is volt a banda veszte, hogy majdnem egyidőben voltak a Csík Zenekarral, akik onnan majd' félórányi kocsiútra, Palkonyán muzsikáltak, telt ház előtt.) De remélem ők is értékelték a helyzet fonákságát és élvezték az egész abszurd humort. Úgy tűnik igen, mert szuper kis koncertet adtak, látható beleéléssel. Szóval remek volt, köszi, az élmény megfizethetetlen!

Tehát a képek:

Ideális koncerthelyszín

Jelentkezzen, aki látott már ennél jobb keverőpultot!

Tomboló közönség...

...de sebaj, ők zúzták neki keményen

Bónusz képrejtvény: szerintetek mi az a fehér izé?

Akkor íme a beígért tátrai poszt. Nem fogom az elejétől a végéig elmesélni, hogy s mint túráztunk - ebben inkább benne kell lenni, kívülről talán unalmas lenne, talán nem, mindenesetre inkább pár élményre koncentrálok.

Isteni étterem egy mezei kempingben
Ahogy a kemping honlapja is hirdeti, "the restaurant in the camp area is in traditional Slovak style". És bizony így is van. Olyan isteni bryndzové halusky-t (azaz ahogy mi ismerjük: sztrapacskát) ettem, hogy az után bizony mind a tíz ujjamat megnyaltam volna, ha nem adnak hozzá evőeszközt. Mindezt kevesebb mint 3 euróért! Pedig megfizethetetlen. És a sör nincs egy euró... ráadásul vörös Saris, ha valahol belebotlanátok, ki ne hagyjátok! A többi étek is rendkívül ízletes és olcsó. Komolyan mondom, csak emiatt megérte oda menni. Ha arra jártok, már csak a kemping éttermét is melegen ajánlom!

Az ideális kirándulóidő
Hát ez bizony nem a kánikula, sőt. Egy felhő is alig járt az égen, csak tűzött a nap. Viszont a hegyekben nincs olyan forróság, talán a szellő is fújdogált, de mindenesetre odafenn, túrázás közben szinte észre sem venni, micsoda ereje van. Én balga meg bekentem a vállamat naptejjel, de aztán végül felvettem a pólómat is, így ott bezzeg nem ért semmit. Na de a karom és a lábam (!) az vörös pecsenyévé égett! Úgy, hogy észre sem vettem, csak a hegyről lefelé jövet, amikor már ment le a nap, akkor viszont úgy éreztem, szabályosan éget a lemenő nap gyengülő sugára... Nem beszélve a másnapról, amikor egy röpke városnézéshez is alig tudtam kimerészkedni kisebb máglyahalál nélkül. Tanulság: túrázáshoz naptejet komolyan venni és minden szabad bőrfelületen alkalmazni! Meg ha legközelebb időjárást kívánhatok egy ilyen egésznapos túrához, akkor egy kicsit felhősebbet-borongósabbat-változatosabbat kérek szépen :)

Letarolt hegyoldalak
Emlékszem a hírekről róla, és most hogy rákerestem, meg is lepődtem, hogy ez a hatalmas vihar már ilyen régen volt, azt hittem, szinte még csak tegnap. Mindenesetre ahogy a Tátrában utazik az ember, egyszer csak furcsa tájakra jut. Egyész hegyoldalak vannak letarolva, mintha egy őrült favágó ment volna végig rajtuk, egy-egy nagyobb, jócskán megtépázott, féloldalas lombozatú vagy megdőlt fenyőt, egy-egy kilógó törzscsonkot meghagyva. Nem is rondának nevezném, inkább kissé szürreális élmény. Borzongató belegondolni, micsoda éktelen, földöntúli recsegés-ropogás lehetett akkor, amikor egész erdők dőltek ki egy-két óra leforgása alatt...

Nem, egyelőre mégsem a Tátráról szól a következő poszt. Voltam az imént (reggel 8 előtt) futni. És két borzasztó következtetésre jutottam. 1) Ideje lenne javítanom a kondíciómon. Mondjuk ezt már a nyaralás alatt is megállapítottam, amikor megláttam a saját félmeztelen fényképeimet. Elhízva azért még nem vagyok, de már kezdődik, messze a csúcsformától... És ez a futás is nehezebben ment a vártnál. A félmaraton projekt per pillanat elég reménytelen lenne (leszámítva azt, hogy amúgy se jókor lesz, úgyhogy az lefújva). Következtetés: A rendszeres sportolás projektet sürgősen újraindítani! 2) Rohadt korán kéne kelni ahhoz, hogy ne szauna élmény legyen a futás. (Ez is nehezítette alighanem.) Nyolckor már majd' harminc fok van, basszus! Sürgősen állítsa le valaki a klímaváltozást! Következtetés: vagy kelek hatkor (reménytelen) vagy futok késő este. Nehéz lesz...

Elég eseménydúsra sikerült a múlt hét, úgyhogy ha most nem vagyok képes egy posztot összehozni, akkor soha, és húzhatom le a rolót. Bár most meg már inkább a bőség zavara zavar, azt se tudom, ebből a sokmindenből mit írjak le és mit vágjak a sufniba. Szóval jártunk északon is, délen is, konkrétan a horvát tengerparton és a szlovák hegyekben.

Vasárnap indultunk az Isztriára, három éjszakára, úgy, hogy szombaton még nem is volt biztos, hogy megyünk, nemhogy szállásunk nem volt, még azt sem tudtuk, hova menjünk pontosan, csak azt, hogy irány kocsival az Isztriai-félsziget, aztán majd ott meglátjuk. Igazából én szeretek így utazni, teljesen spontánul, így legalább kalandosabb. Amiben mondjuk nem is volt hiány, mégis valahogy mindig jól (vagy legalábbis kielégítően) jöttünk ki belőle. A szálláskeresés helyismeret nélkül eleve egy vicces műfaj... Csak úgy mentünk a szimpatikus irányba, aztán kérezősködtünk, hogy van-e még hely. (Mondjuk így igazán olcsót kifogni már tényleg nehéz, de azt hiszem, csak türelmünk nem volt hozzá. Illetve nekem még lett is volna, de hát a nőket más fából faragják :)) Egyébként, aki mondjuk parázós és/vagy szereti hónapokkal előre levajazni a dolgait, annak nem ajánlom, de ezen kívül Horvátország tökéletes terep. Legalább annyira zimmerferi minden, mint a Balatonon. Szóval ha nincs is szállás előre, bátran el lehet indulni, aki keres, az talál! Az első nap Rabacban mondjuk elfogyott a cérna (kicsit későn is kezdtünk neki, szorított már az idő), így egy étterem szálló részében aludtunk. Bár drágább volt így, de még pont annyiért, amennyit hajlandóak voltunk fizetni (50 euró egy éjszaka) viszont reggeli is volt benne és pont a tengerparton...

Jó kis reggelizős hely, nemde?

Aztán másnap Rovinjba autóztunk át - tulajdonképpen ez volt a kitűzött célpont, és milyen jó választás volt! Csodálatosan gyönyörű város, hangulatos tündéri óvárossal, ami egy tengerbe nyúló félsziget-dombocskára épült, és mindezt egy jellegzetesen dalmát templom koronázza meg. Rovinj szerintem Isztria Dubrovnikja! Dubrovnikot mondjuk még nem láttam közelről :) (Tudni illik még róla, hogy félig-meddig már olasz, így a másik becsületes neve Rovigno.) A szállásunkat is jól kifogtuk, miután becuccoltunk, és elindultunk körülnézni, hogy hol is vagyunk, egy picit kanyarodott az utca, és ebbe a látképbe botlottunk:

Ugye? Mondom én, hogy pazar város! És csupa hasonló látképpel a háttérben kajáltunk a környező éttermekben... (Külön kiemelném a Pastrik éttermet, ha valaki arra jár, ide nyugodtan térjen be. Nagyon jó fejek, isteni kajákat főznek, és nem is olyan drága, főleg ahhoz képest, hogy milyen szép helyen van. A fenti kép pont mellőle készült...)

Micsoda jókat ettünk! Csevapcsicsa (darálthúsból készült kaja), pljeskavica (mint a hamburgerhús, csak sokkal jobb), prsut (szárított vörös sonka), mind-mind kihagyhatatlan horvát finomság! (Viszont megállapítottam, hogy az osztriga nem az én esetem. Legalábbis a horvát osztriga nem. De szerintem máshol se fogok többet enni. Beteszem inkább a csiga mellé...) Nem is beszélve a gyönyörű tájakról, amiken jártunk. Jártam már én Horvátországban, tudtam mire számítsak, de Isztria még ezzel együtt is elvarázsolt. Mindenképp látni kell! És nemcsak a tengerpartot, hanem érdemes egy kicsit barangolni a félsziget belsejében a szerpentines utakon is. Csak nettó három napot voltunk, de egy hétnek tűnt...

Aztán itthon alig pihentünk egy napot, és indultunk a Tátrába túrázni. (Talán kicsit feszítettnek tűnik a tempó, de nem volt az. Tulajdonképpen baromi pihentető és kikapcsoló volt, úgy éreztem, nem egy hetet, hanem minimum kettőt voltam szabadságon.) De a Tátráról már szóljon inkább majd a következő poszt :)

Hát az előzó posztban említett projekt attól tartok, csúfosan megbukott. Egyébként az okok már ott le vannak írva - mivel a versenyen való indulás nem fog menni egyéb programok miatt, így elveszítettem a motivációt (és hiába, hogy ez csak ürügy volt, ilyen a pszichológia). Továbbá nem vettem tekintetbe a foci VB-t sem, mit ugye muszáj nézni... :)

Akkor ezennel ünnepélyesen megkezdődött a félmaraton-projekt - az ötletért a kredit Kisvié - amivel kapcsolatban csak egy dolog miatt aggódom: eddig két hajnalba nyúló programlehetőség (persze szokás szerint minden egyszerre lenne, bár még megpróbálom a megfelelő irányba görbíteni a téridő-koordinátákat). Szerintetek másnaposan jó hosszútávfutni? Bár egyébként igazából nem is a részvétel, hanem a felkészülés lenne a lényeg...

Fütyörészni kezdtem, csak úgy, mert olyan kedvem volt. És erről eszembe jutott egy régi film, merthogy annak az indulóját dúdoltam. Egy ősrégi, klasszikus amerikai háborús film: A  leghosszabb nap. (Még fekete-fehérben!) Azt hiszem, valahol ezzel a filmmel kezdődött az érdeklődésem a történelem, a második világháború iránt. Legalább ötször láttam, de talán van az tíz is... Furcsa, ha ma látnám először, ki tudja, talán már nem is tetszene (lehet próbát tenni, még megvan videókazettán :)), de így, hogy ifjúkorom egy szelete, biztos most is ugyanúgy élvezném. annyi szelete rakódott már rá az emlékeknek. Kívülről fújom. A fütyörészős indulója sem száll már ki a fülemből, azt hiszem, amíg csak élek... Íme:

... és kórusban is király!

És ha elkezdem az asszociációkat, az emlékek szálait kibontogatni, akkor egy csomó hasonló múltbéli, ősrégi élményhez jutok. Néha olyan jó egyet nosztalgiázni, nem? Nektek mik jutnak eszetekbe?