Pusztába kiáltott szavak

Az milyen már, hogy ma Ivó nap van, és nem iszik velem senki?!

Viszont e nap örömére jól feltöltöttem a készleteimet, végre rogyásig tele lett a borpultom. Nem véletlenül pont ma, merthogy a közeli borboltban (ahol eddig még nem is voltam, na majd eztán) kifogtam egy Ivó napi akciót. Mázlim is volt, már talán zártak volna, alighanem én voltam az utolsó vevőjük: fél 9-kor este be hozzájuk, csak szerencsére még voltak bent mások is. Ha már így alakult, lecsaptam a lehetőségre, és hoztam mindjárt öt üveggel. Köztük egy '99-es évjáratú szekszárdi, talán még nem nagyon is ittam ilyen régi bort. Ámde öreg bor nem vén bor, jó lesz az bizony, tudom, mert megkóstoltattak a boltban. Sőt jól el is beszélgettünk a borokról a tulajjal, úgyhogy legközelebb is szívesen fogok betérni. Úgy néz ki, jó üzletet kötöttem... :)

Május elseje van, "a munka ünnepe", munkaszüneti nap. Persze most szombatra esik, pech. De igazából mit is ünneplünk ma? Szünettel a munkát? Hát nem ironikus? Mondjuk fordítva még viccesebb lenne :) Na de mégis. Vajon hányan tudják egyáltalán, hogy tulajdonképpen egy chicagói sztrájkot és egy véres zavargást ünneplünk (és ahol egyébként több rendőr halt meg, mint tüntető)? Hogy mindez a vér a nyolcórás munkanap bevezetéséért folyt? És hogy a "munka ünnepe" elnevezés mennyire ironikus: eredetileg a munkások ünnepének hívták ezt a napot, de a munka ünnepévé változtatták a szocialista blokkban, mivel ez jobban megfelelt az uralkodó rezsimeknek. Azt hiszem, ideje hogy keressek egy majálist, virslit és sört szeretnék zabálni...

Kicsit elvesztettem a lelkesedésem a bloírással kapcsolatban, bocsi olvasók. Mostanában lusta vagyok... Avagy túl aktív és sosem vagyok itthon. Meg különben is még egy épkézláb blogtalálkozót se tudok összehozni pedig volt szó arról a kávézásról :) Az a baj, hogy ha az ember kiesik a ritmusból, akkor nehéz újrakezdeni. Tisztára, mint a sport. Főleg a futás. Ezer éve nem voltam futni, bevallom. Mindig jön a lelkesedés, aztán pár alkalom után lelohad, nem válik rendszerré. Talán társaság kéne... Na de viszont ott a bringa, azzal járok melóba. És kurva jó, ezredszer is elmondon, próbáljátok ki ti is, teljesen más így a nap, pláne ilyen szép időben!

Szóval mikor is megyünk ki borozni a Dunapartra vagy ilyesmi, kedves olvasók? :)

Ez így, palóc tájszólásban egyszerűen gyönyörű és tökéletes...

Amilyen rossz volt eddig, olyan jó lett hirtelen... Újból minden a helyére került. Vége az időnkívüliségnek, újból a jelenben élek, folytatódik a múlt, és kíváncsian tekintek a jövőbe. Hogy mit hoz, még majd meglátjuk, de ez most nem is oly lényeges: valami szép, valami nagyon fontos megjavult a világból, ami korábban eltörött, és ez így van jól :)

Olyan furcsa, hogy vannak pillanatok, amikor mintha belelátna az ember a jövőbe. Vannak pillanatok, amikor egy furcsa érzés kerít magába, hogy most valamit kellene tenned, különben baj lesz, de aztán elhessegeted, nem figyelsz, pedig mintha valami jel lenne. Aztán nem teszel úgy, ahogy sugalmazódott, és bekövetkezik, amitől tartasz, de azt gondoltad, miért lenne egyáltalán baj. (Persze tudom ezerszer meg nem történik semmi, mégis az az egy pillanat utólag megmarad.) Nem nyomsz egy gombot, vagy rossz helyre nyomsz, ennyi. Nem zártál be egy kaput, nem tettél el egy tárgyat. Egyszerűen nem látod veszélyesnek. Nem tettél semmit, mégis elindít valamit, valamit ami nagy bajt, fájdalmat okoz. Neked és másnak. Lerombol valamit a világból, értelmetlenül, megszűnik valami, ami Jó volt. Ilyenkor elgondolkodsz, hogy van-e Értelem, van-e célja az egésznek, és ezek csak próbák, és valamilyen irányba visznek, vagy csak a jelentés nélküli Véletlen.

Életem most keresztúthoz érkezett, és még fogalmam sincs, hogyan folytatódik. Most mintha én lennék Schrödinger macskája. Még nem dőlt el, hogy élek vagy halok - hiába tudom mi az objektív igazság, az igazság átalakul egy másik valósággá, és nem is rajtam múlik, majd kijön valami eredmény, minden lehetséges, egyszerre két jövő, sőt két jelen van már. Én tudom, hogy melyik lenne az igazi, a remény még él, de nem rajtam múlik már. Most igazán a semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog...

(És most olyan furcsa, hogy hirtelen tél lett és most csak bámulok kifelé a hóesésbe. Mintha az időjárás is követné a sorsom. Bár szeretem a telet, a havas telet, látom benne a melankólikus szépséget, most éppen vidám tavasznak kellett volna jönnie, mégis tél lett. Talán ez csak egy hirtelen jött fagy, aztán eljön a gyönyörű tavasz, és minden felenged és kivirul...)

Hogy fordulhat egy nap alatt ekkorát a világ? Az kívánom, bárcsak egy rossz álom lenne, azt kívánom bárcsak felébrednék holnap, és megtudnám, hogy nem igaz! Nem lehet igaz! Egyszerűen nem igaz! A semmivel mindent elveszíteni! Nem lehet ilyen a világ! Most valahol meghaltam, be kell rúgnom, de nagyon...

Olyan király levelet írtam németül, hogy csak na! Mind a tizenkét ujjam megnyaltam utána. Nem mintha jól tudnék németül... De a google fordítója a barátom! Szóval, a hochkari síeléskor nem sikerült rendes áfásszámlát kérnem névvel címmel miegyébbel (pedig próbáltam többször) márpedig szerettem volna a síbérlet árát egészségpénztárra ellőni. Csak egy blokkot kaptam, de az nem jó sajna. Abban maradtunk a (kábé harmadik) pénztáros kisasszonnyal, hogy írok levelet nekik. Talán értik az angolt is az osztrák sógorok, de gondoltam németül mégiscsak elengánsabb a kérés. Szóval a trükk az volt, hogy angolul jól megírtam, bedobtam az okos fordítóba, és láss csodát! Az angol fontos, azt jól érti a google, magyarról viszont már nem működik olyan jól. Arra meg épp elég volt a tudásom, hogy értsem, mit köpött ki, a szórendet helyretegyem, a hülyeségeket átírjam, és már küldhessem is azt ehte dojcse levelet, én meg büszke lehessek magamra. És már meg is jött postán a számla, amit kértem :) Éljen a passzív nyelvtudás és a google translate!

Hétvégén a Börzsönyben jártam síelni, egészen pontosan Nagy Hideg-hegyen. Pici a pálya talán még magyar viszonylatban is, de annál különlegesebb, és még - szerencsémre - felfedezetlen kincs. Felfedezetlen, merthogy tömeg egyáltalán nem volt, csak lecsúsztunk a pályán, és már lehetett is beszállni a húzós liftbe, semmi várakozás, nem úgy, mint akár Ausztriában így hétvégente. Egészen családias a hely hangulata. Igazából két pálya van, az egyik már-már mikroszkopikus számomra, de a másik nagyon élvezetes volt, mert különleges hangulata van. Végig az erdőben fut ugyanis. Az oda- és a visszajutás is roppant egyedi. Régi katonai teherautóval lehet ugyanis feljutni (az is a neve, hogy nosztalgiajárat, én mondjuk már nem voltam katona), mókás az utazás a ponyva alatt. Lefelé pedig (aki ezt választja a teherautó helyett) le lehet csúszni Királyrétig. De nem ám kiépített pályán, csak egy sima turistaúton az erdőben. Egyik legszebb élményem volt ez a nagyjából háromnegyed órás síút, mint egy különleges gyalogtúrázás, csakhogy sítalpakon siklottam... Gyönyörű volt!

Vasárnap reggel, hóval borított utak Veszprém és Balatonfüred közt, egyedül autózok. Nyilvánvalóan aznap még egyáltalán nem volt itt takarítva, csak az erre járók vájta nyomvonalak. A hóban autózni igazából élvezetes, majdnem kihalt utak, ropog alattam a hó, persze azért olykor-olykor érezni, hogy picit csúszik, de jó ez a téli gumi, teljesen irányítható. Aztán egyszer jön az egyik balkanyar, ami pont nem túl éles, pont nem túl meredeken lejt, nem tűnik veszélyesnek, nagyjából hatvanvalahányas tempóban, mégis csalfának bizonyul - alighanem jó jeges a hó alatt... Túlkormányzódok, a kocsi fara megindul kifelé, és pont jönnek szembe, és úgy tűnik, mindketten kicsit befelé húzódtunk, és túl gyorsan közelgünk egymáshoz, korrigálnék, de nincs elé hely, már csúszok (talán bele is fékeztem, de az bizony most hiba), és már csak arra koncentrálok, hogy a szemközt jövőt elkerüljem, a kormányt kicsit jobbra rántom, aztán balra (csúszva kígyózik a kocsi) - elkerültem! De már csúszok féloldalt, ellenkormányzás, nem pördülök ki, lassulok, de már késő, pont előttem az útszéljelző pózna, túl gyorsan csúszok, repül a pózna a levegőbe, jön a havas árok, még mindig túl gyors, paff!!

Basszamegakurvaéletbe, szentségelek, kiszállok, többiek jól vannak, simán megúszták, nincs semmi bajom? kösz nincs, tudok segítséget hívni?, megoldom. Elmennek. Kocsi eleje a hóba fúródva. Próbálok kitolatni, de reménytelen, tudom már előre. Nem túl nagy az árok (a hátsó kerék még az útpadkán) de épp elég ez is. Szar ügy. Aztán sorra állnak meg, hogy tudnak-e segíteni, kérdem ki tudnak húzni? Sajnos nem, és tényleg, sima személyautóval elég reménytelen. Kénytelen leszek valami segítséget hívni... Aztán isteni szerencse, érkezik egy jókora platós SUV, Toyota Hilux, és ők megpróbálják. Többen is segítenek, leállnak az út szélén, jeleznek a közeledőknek. Húzzuk, erőlködünk, szedem a kormányt kintről, mozdul, nem elég, na még egyszer, toljuk, megint, aztán egyszer csak az árok szélén vagyok már, ki tudok tolatni. Húúúú--- ezt megúsztam.

A kár nem vészes - ha úgy vesszük, alig látszik, de azért megtört az orra szegénynek, mégiscsak épp eléggé ahhoz, hogy ezt bizony meg kelljen csináltatni mielőbb. Van casco, nem gond, de az önrész (50 ezer Ft) bukta... Így jártam. Szegény kocsim, nem úszta meg az első évét sem baleset nélkül. Tanulság az van sok, havas útra: koncentrálni kell folyamatosan, minden pillanatban arra készülni, hogy mi van, ha megcsúszik a kocsi. Tanulság, hogy talán mehettem volna itt picit lassabban is, talán nem általában, de pont itt biztos. Tanulság, hogy nem húzódok befelé többé havas úton, mert a legnagyobb gond az volt, hogy a szemben jövő bezavart. Nem csináltam nagy butaságot, nem pördültem ki, ha egyedül vagyok az úton, megoldom, de ketten nem fértünk el csúszva... És tanulság, hogy bizony jól jönne egy extrém körülmények közötti vezetéstechnikai tréning. Mert ezt jó lenne gyakorolni, csak ÍGY azért drága mulatság. Pedig talán ez most megoldható lett volna. Amúgy fő, hogy semmi komoly baj nem történt. A pénz meg mégis csak pénz. És pozitív tanulság az, hogy az emberek igenis segítenek egymásnak. Én ezt tapasztaltam.

@_hebron_:

Nem biztos, hogy baj, hogy végigbőgnéd. Az embernek időnként emlékeztetnie kell magát, hogy mi az, ami jó és mi az, ami rossz. Így vagyunk a történelemmel is, tudnunk és átéreznünk kell, mi történt a múltban, már csak azért is, mert mi magunk már nem éltük át. Így legalább tudjuk azt is, hogy mi szerencsések vagyunk.

Ez a kiállítás, mint írtam, szerintem nem annyira hatásvadász, csak egyszerűen szomorú. Sok esetben mögé kell látni a dolgokat. Én nem sok újat találtam benne, mert sokat olvastam már a témáról, köztük olyan könyveket is, amelyeket a túlélők írtak. (Csak például, ezt és ezt.) Ezek az igazán hátborzongatóak és megrázóak... Bizonyos részeknél egyszerűen kitört belőlem a sírás. Nem vidám dolog egyáltalán ilyeneket olvasni, de szükség van rá.

Én jártam már Auschwitzban is, egy kiránduláson, még gimnazista korom végén. A kiállítás "hagyományos" része az első számú tábor, ami tulajdonképpen az "eredeti" Auschwitz, ahol az Arbeit macht frei kapufelirat fogad. Itt még kőbarakkok álltak és állnak most is, kiállításnak helyt adva. Ez a része a kiállításnak is hátborzongató, de még valahogy emberi, itt még "elviselhetőbbnek" tűntek a körülmények - persze valójában nem voltak azok - meg úgy egyáltalán, ez valahogy felfogható volt, kőbarakkok, szögesdrót. Aztán átmentünk a másik tábor területére, ami már Birkenau volt, de ez az "igazi" Auschwitz. Ahova a magyar áldozatok is érkeztek. Itt már nem sok minden maradt, csak a sín, meg az a kapu, amit a filmekből már ismertem, ahol bejöttek a vonatok. Mutatóba megőriztek egy-két fabarakkot, de azokon kívül a többinek csak a csonkja vagy üres helye maradt már. Majd a tábor végén romos tégladarabok, itt voltak valaha a krematóriumok. Azon kívül semmi, csak a végtelen síkság. Kotorásztam a földben, és megpróbáltam felfogni, hogy itt, ezen a pici területen csaknem egy budapestnyi ember nyugszik, valahol a földben vagy inkább a levegőben... Ez volt az igazán hátborzongató, földöntúli. Ott állni.

Aznap éjszaka - valami kollégiumban volt a szálás, tizenketten voltunk egy szobában - nem aludtam. Nem tudom, miért, nem igazán gondoltam a történtekre. Csak úgy nem.

Szerdán voltunk a Holokauszt Múzeumban. Eddig valahogy még nem jutottam el ide, pedig itt van a szomszédban, a Páva utcában, számtalanszor elsétáltam már előtte. Nehéz megfelelő szavakat találni rá: megdöbbentő, elgondolkodtató kiállítás annak ellenére, hogy nem túl hatásvadász, sőt szinte a sorok között olvasva leginkább megindító. Például a nyilaskeresztes párt gyomorforgató plakátjainál is megdöbbentőbbek a korabeli hivatalos hirdetmények. Elgondolkodtatók azok a sorok, amelyek arról tanúskodnak, hogy mennyire magyarnak érezték magukat zsidó vallású vagy származású honfitársaink. Mint Radnóti, akinél talán senki sem írt szebb a hazaszeretetről tanúskodó sorokat... Kétség se legyen bennünk, nem zsidókról, hanem magyarokról szól a kiállítás. Tudtátok, hogy Budapest lakosságának több mint 20%-a volt zsidó a világháború előtt? Minden ötödik ember! Tudtátok, hogy a hírhedt auschwitzi lágerban a legtöbb meggyilkolt ember magyar volt? Csak idézni tudom: "Auschwitz volt a magyar történelem legnagyobb temetője". Ép ésszel fel sem lehet fogni, mennyi ember hiányzik közülünk hiába, egy őrült eszme miatt.

A múzeumot végigjárva utolsó teremként egy gyönyörűen felújított zsinagógába jutunk, ami most már a kiállítás része. Középen egy hatalmas vásznon ki volt téve: 2010. január 27. A holokauszt nemzetközi emléknapja. Aztán ránéztem az órámra, és ekkor eszméltünk, hogy de hiszen ez ma van! Pont aznap mentünk el ide. Teljesen véletlenül...

Radnóti Miklós: Nem tudhatom...

 

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mint jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;

annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,

de nékem szöcskét, ökröt, szelíd tanyát;

az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,

míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,

erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,

a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,

s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,

az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,

piros zászló kezében, körötte sok gyerek,

s a gyárak udvarán komondor hempereg;

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,

s az iskolába menvén, a járda peremén,

hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,

ím itt e kő, de föntről e kő se látható,

nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

 

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuk, miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

és csecsszopók, akikben megnő az értelem,

világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra ujból a béke ujja,

s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

 

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

 

Ilyen a kilátás a Föld legmagasabb pontján, a Mount Everesten. Lélegzetelállító panoráma! (Teljes képernyőre is kitehető!) Úgy nézzétek, hogy ide bizony valószínűleg sose juttok el, akármennyi pénzt is szedtek össze életetekben... Mert ehhez már a pénz kevés, helikopter ide fel nem visz, repülőgép le nem tesz, felmászni pedig emberfeletti teljesítmény. És ahogy csodáljátok, vegyétek észre, hogy az ég teteje már fekete, mert ott bizony már az űr következik lassan, olyan kevés van már csak a légkörünkből... Ez tényleg a világ teteje. Igazán földöntúli.

Ma is voltam ikeában (rájöttem, hogy már függő vagyok, persze megint ottmaradt simán egy ötezres), és mostantól kezdve indul a rakjukmárvégreteleafalakatképekkel projekt. Vettem gyönyörű gyümölcsös képeslapokat, amiből csinálok hármas képet (de hülyemarha vagyok, mert nem tudtam eldönteni, hogy fekete, barna vagy nyír színű képkeret legyen, és mivel kicsit drágállottam is, gondoltam majd megálmodom és megnézem a teszkóban is, hátha olcsóbb, de már most bánom, mert ngyon kívánkoznak már fel a gyümölcsök a falra, na mindegy, addig is itt vannak a radiátorra támasztva). Aztán voltam kikában is (sőt domusban is, de ott szokás szerint nincs szinte semmi az én stílusomban) és vettem parafa táblát (üzenőfalnak a konyhába, ide tűzendő a bevásárlólista meg a szerelmes üzenetek :)), meg halálosan beleszerettem egy gyönyörű és borzasztó kényelmes rattan fotelba (igazából ezt már a múltkor néztük ki, de most már végleg elvesztem). Most már muszáj lesz megvennem, csak még nem fér be, előbb el kell cipelnem a nem használt ágyat a nappaliból. Ja és eddig nem is írtam, hogy a múltkor vettem egy gyönyörű szennyeskosarat meg egy cuki kenyereskosarat. Már tisztára olyan vagyok, mint egy nő :) Na jó, volt segítségem is, de akkor is :) És most hogy ott vannak a helyükön, rájöttem, hogy ezek a pluszok annyira, de annyira kellenek... Olyan ez, mint a párna a kanapén, nélkülük hiába van minden, üres a lakás.

Amennyit mostanában jártam-jártuk a boltokat, nagyon úgy néz ki a diagnózis, hogy már-már bútoráruház-függőségben szenvedek. De jó szórakozás, és végre kicsit úgy érzem, kezd összeállni a lakás berendezése. Ideje már ennyi idő után...

Megvan a megoldás a rejtélyre: a Tomi mosópor szar. És ez most már empirikusan bizonyított tény. Vettem Arielt és az teljesen jó. Krisztinek is ugyanez volt korábban, ő mondta, hogy az bizony szar, vegyek helyette mást. Igaza volt.

Bocs, Tomi, de ez van.

Voltam a nemrég felújított Párisi Nagyáruházban (vagy újabb régi nevén: Divatcsarnok). Eszméletlen gyönyörű! Kívülről is csinos darab, de ezzel önmagában még nem is lóg ki nagyon az Andrássy út Oktogontól beljebb eső épületei közül. Aztán ahogy belépünk, az aula nem is igazi átmenet, hanem egyből az Alexandra könyvesboltban találja magát az ember (nem is beszélve a jobboldalon található kisebb borrészlegről!). Ami nálam eleve jó pont, mert imádom a könyvesboltokat. Szeretek könyvet vásárolni, adni és kapni is. Aztán lassan végig is jártam az első szintet (végülis ezért jöttem), majd a mozgólépcső felvitt az első emeletre. Ahol újabb pár lépcső után csak ámultam a látványon, mert a megcsapó kellemes kávéillat mellett egy gyönyörű terembe jutottam, ami olyan gazdagon és ízlésesen volt díszítve freskókkal és arany berakásokkal, mintha csak egyik legszebb templomban vagy színházban járnék... Egyszerűen csak ámultam, és elhatároztam, hogy ide majd visszajövök kávézni. És akkor még nem is jártam feljebb! Csak felnéztem az alsó szintről, és még sok-sok szép emeleten időzött el tekintetem, ahova a velencei Rialto hídra emlékeztető lépcsők vezetnek. Ez az épület egy ékszerdoboz! Nem mondhatok mást, gyertek és nézzétek meg a saját szemetekkel a remekművet! És szinte hihetetlen belegondolni, hogy mennyi hasonló gyönyörűség aludhatja még Csipkerózsika-álmát Budapesten...

A kurva életbe már, most már tudom, miért használok én inkább folyékony mosószert. Nemrég kifogyott, úgyhogy van most a még készleten levő mosóport fogyasztom. A múltkor még elnéztem neki, gondoltam elrontottam a valahol, de azért most már szentségeltem, hogy a mosógépből kivett ruháim úgy néznek ki, mintha összeszórtam volna keményszemcsés porcukorral! Negyven fokon basszus! Rázogattam őket ezerrel a teregetés előtt. Tomi márkájú egyébként, nemtom ez oszt-e vagy szoroz. Most ki a hülye, én, a mosógép, vagy a mosópor?

Apu kórházban van, szívritmuszavarral... Nem aggódom Persze hogy aggódom, de azért nem jobban a kelleténél, szerencsére jól van, jó kezekben van, folyamatosan vizsgálják, monitoron van. Váratlanul ért, korábban nem volt semmi komoly baja. Persze észrevettem már, hogy öregszik, nem volt panaszkodós, de mondta néha, hogy már érzi a derekát, ilyesmi. De eddig mindent ő csinált, a nyaraló körüli munkákat, meg mindent. Most pedig már végérvényesen figyelnem kell rá, ki kell vennem a kezéből a nehéz melót. Még csak ötvenkét éves. És egyszercsak az jutott eszembe (és a szemem sarkába könny szökött) hogy még nem mehet el, még oly sok minden vár rá, még meg kell várnia hogy unokái legyenek, és hogy ők is felnőjenek...

Új kedvencem van a rágcsák közül, iszonyúan addiktív. És most szigorúan önző célból reklámozni fogom itt és most! Azt akarom, hogy másnak is bejöjjön, mert szeretném, ha évek múlva is lenne ilyen a boltok polcain. A King Nuts csodálatos terméke, a wasabi tormás mogyoró! Isssteni! Így néz ki a finomság:

Egészségetekre! :) (Vigyázat, pikáns! De megjegyezném, hogy a húgomnak is ízlett, pedig nincs oda a csípős kajákért. Ez másképp csíp.)

Magyar ember szereti a csípőset és mindenki szereti a mogyorót. Végre sikerült ezt összeadni. Még anno Norvégiában (óarégiszépidők!) találkoztam először ezzel a kombinációval, és azóta is hiányoltam... Sőt, ha már itt tartunk: évek óta sóhajtoztam az ott talált chilis mogyoró után. Hogy miért is nincs nálunk ilyen? Most végre! végre! hurrá! a Chio is előállt egy ilyennel, egészen olyan állaga-íze van, és a wasabis mogyoróhoz hasonlóan additív :) Íme ez is:

Nyami!

Imádom azokat a régi, retró fém reklámtáblákat! Ezek persze már nem eredetiek, csak utángyártottak, de ez legfeljebb az eszmei értékét csökkenti, az esztétikait semmiképp. Most hétvégén is belebotlottam véletlenül egy kupacba, nyomban vettem is kettőt! Az a tervem, hogy szép lassan gyűjtögetem a legszebbeket, és telerakom a konyhám falát velük. Jól haladok vele, mert öt fémtábla már a falon is van (régiautósok, motorozó csajos, és van egy unikumos is), sőt, még van egy fekete macskás is, amit Párizsból hoztam, és eddig lusta voltam feltenni. De annál jobb, mert most már három keresi a helyét, és így még jobban lehet velük játszani. Még próbálgatom, dominózok velük a falon, hogy lenne a tökéletes, de már örül a szám, mert látom, hogy hú de nagyon szuper lesz! :)

A cicus, a járgány és Audrey már alig várják, hogy a falra kerüljenek

Megkaptam az áramszámla éves elszámolását. (Nem foglalkoztam a fogyasztás alapú számlázásra váltással, saját lakásba jó nekem az átalány is.) A múlt év végén elég szuper volt ugyanez, egy halom pénz még vissza is utalt nekem az ELMŰ. Így hát elég keveset kellett fizetnem az idén, 1500 Ft körül volt a havi számla. (Lusta vagyok előkotorni a pontos szám végett.) De a múlt év nem volt teljes év az ittlakás szempontjából, gondoltam én, hogy tán kicsit alulkalkulálták - vártam, hogy majd év végén pótbefizetés lesz... Íme itt a számla. És nem! -2249 Ft. Amindenit! Ilyen keveset fogyasztok!? Fogalmam sincs hogy csinálom.

(Mondjuk nem égetem a lámpákat feleslegesen, az igaz. Most is csak egy 30 wattos hangulatvilágítás ég. Ez mondjuk nem szándékos, egyszerűen jobban esik a hangulatfény, mint a fényár. Az égőim fele energiatakarékos. A hűtő modern, alacsony fogyasztású. A laptopot járatom csak esténként, de napközben alszik. Tévét nem nézek szinte sose, és ilyenkor nemcsak standby módban van, hanem rendesen kikapcsolva. A többi meg a szokásos, mosógép, mosogatógép, időnként kis főzőcske a villanytűzhelyen...)

Mindenesetre most büszke vagyok magamra, hogy nem terhelem feleslegesen a környezetet. Nem rajtam múlik a globális felmelegedés, az már biztos!

Most aztán jól összezavartak a pannonosok. Tegnap azt mondta az ügyintéző, hogy nem lehet mobilon mobilinternetezni. (Furcsállottam mondjuk, igenre számítottam, csak megkérdeztem. Aztán gyanút fogtam, mert a t-home-nál meg az ellenkezőjét mondták.) Neeeem, hogy is gondolom én azt, a mobilra külön elő kell fizetni (drágáért persze). Ma meg egy másik azt, hogy igen. Mondjuk a francért kell nekem ilyen kérdésekért bemenni bármely szalonba, sosem tudhatom, hogy egy egyentrikóba öltöztetett, gyorstalpaló betanítással nyakonöntött félanalfabétával beszélek-e vagy tényleg mobilszakértővel. Jobb szeretek magam utánanézni. De hát mit csináljak, ha nem lehet kibányászni az ilyen információkat a honlapjukról! Pancserok.

Jó lenne azért tudni biztosra... Szóval a pontos kérdés: lehet-e vajon a mobilinternet előfizetéshez adott SIM-kártyával (ami ugyebár alapvetően laptophoz van kitalálva) a mobiltelefonról, a mobiltelefon webböngészőjével is netezni? is Szokta valaki így használni?

Ma hajnalban elszántam magam, és felkeltem futni. Egészen pontosan az elszánás az tegnap este történt, de hát fogadkozni könnyű, a tettek mezejére bizony álmosan, gyűrötten, a pihepuha ágy gyengéd, hívogató ölelésének roppant gravitációjából kiszakadva kellene lépni. A trükk az volt, hogy nem húztam be a függönyt, így ahogy kezd felderengeni a világosság a felhők egybemosódott szürke tömege ellenére is, hasonlóképpen dereng bele az álom alatti tudatalattimba is, hogy most már tessék felkelni. Szóval tudjuk (Megkaptam, hogy nagy a seggem. És tényleg.), merjük (Elhatároztam magam, sportolást felpörgetni, reggeli futást felújítani.), tesszük (Úúúúútálom, de fölkeltem bazmeg, és elmentem futni, ajókurvaéletbe, de szar koránkelni.) Irány a Boráros, a Petőfi híd töve, aztán a jól bejáratott futópályám, közepes tempójú futás a pesti parton a Lágymányosi híd tövéig (újból megcsodálom a földből gombamód kinövő irodaépületeket, és újból megállapítom, hogy melyik tetszik és melyiket baszták el), visszafelé pedig két lámpaköz kocogás, két lámpaköz sprint. Aztán hazafelé gyalogolva (úgy érzem, vánszorogva, de a többi gyalogost lehagyva) tüdőkiköpés. A tüdőm ég, ezer felé akar szétesni. És megállapítom, hogy van még hova javulni, be kell bizony újból járatni ezt a motort.

Akkor mostantól újra sportosodok. Minimumelvárás: heti két koránkelős futás, heti két konditerem. (Ezekből eg-egy kiváltható egyéb sporttal. Például korival.) De basszatok le, ha nem tartom be! Első ötéves hétnapos terv: egy futás ma reggel (pipa!), egy korizás ma este, egy kondi szerda vagy csütörtök délben a kollegákkal ("ebédidőben"), egy futás csütörtökön, hétvégén egy kori, egy squash. Talán fel kéne újítani a floorball edzésre járást is, megkérdem Árpit, mikor is van, elférek-e. Focizni is jó lenne, remélem lesz még "karrierfoci"... Na, ez így már egész jól hangzik. Csak a kétharmadát kell teljesíteni, de azt tényleg.

És mostanra már jobban is érzem magam, mintha most keltem volna!

Ha már úgy alakult, hogy muszáj, új mobilt nézek magamnak. Nem akartam rákölteni sokat. Amúgy is, mégiscsak bútorra is kéne még gyűjtenem. (Hajajj! Még egy fél vagyont!) A mobilt csak telefonálásra használom. Miniszámítógépnek meg majd inkább vennék egy PDA-t. Gondoltam eddig. De kezdek meginogni... Mert hát mégiscsak állandó útitárs. Ha már úgyis "muszáj" költeni rá, az ilyesmit szeretem jól meggondolni. Lássuk csak. Úgyis cipelem magammal mindenfelé, jó lenne notesznak-határidőnaplónak (csodás áfium az mindentelfelejtős lükeségem ellen), jó lenne az ósdi és már semmiresemelég MP3-lejátszó helyett is (már lassan kezdek félni, hogy megutálom az összes kedvenc számom azon a pirinyó régin, nem is viszem már magammal sehova, persze törölni meg nincs szívem), meg jó lenne utazás közben filmeket nézegetni is (buszon, vonaton hipphopp elszáll az idő egy film alatt), meg bizony internetezni (hadd ne mondjam, mi mindenre jó), aztán minderre minek annyi kütyü, ha ez befér egybe is! Evés közben jön meg az étvágy. De ó jaj, a forintszámláló is eszeveszetten pörög felfelé! Most tartok negyvenezer felett... Az már mindent tud, de ha még wifi is lenne benne... Segítség!!

Vicces ez a hír, nagyon nem stimmel a matek. Gábor Zsazsa 118 millió dollárral tartozik az adóhatóságnak. (Amit ráadásul 2001 és 2002 közt szedett össze.) Ügyvédei azzal védekeznek, hogy ő is Madoff áldozata, és 7 millió dollárt veszített. (Madoff tavaly bukott le ugyebár.) Vegyük át még egyszer. 118 milliót kellett volna fizetnie sok éve. 7 millióját hiányolja most. Na és?